„Vallásos világnézetem miatt nem mehettem tanárnak”
Pálmai Zoltán Pécelen, hívő baptista családban nőtt fel. Ott járt általános iskolába, középiskolába, és ott döntötte el, hogy magyar-történelem szakos tanár szeretne lenni.
– A gimnázium után pedagógusképzésre jelentkeztem, azonban ez nem jött össze, ugyanis az igazgató ráírta a jelentkezési lapomra, hogy vallásos világnézetem miatt a tanári pályára nem vagyok alkalmas. A megkérdezésem nélkül elküldték a jelentkezési lapomat Szarvasra, a mezőgazdasági főiskolára. A műszaki dolgokhoz szinte teljesen analfabéta voltam, próbálkoztam ugyan, de idegen volt számomra ez a terület, így aztán ott is hagytam a főiskolát, és a vasúton kezdtem dolgozni – mesélte el.
Ezt követően két évig volt katona Nagytarcsán és onnan már a vasúthoz ment vissza dolgozni.
„Fiatalon kötöttük össze az életünket”
Rövidesen megismerkedett az ottani géptelep-vezető titkárnőjével, Terézzel, és egymásba szerettek.
– Számomra fontos volt a hit, ő pedig – mielőtt jöttem az életébe – nem tudott a vallásról szinte semmit. Mikor azonban mondtam neki, hogy én minden vasárnap templomba járok, erre úgy reagált, hogy: nem baj, akkor megyek veled. Akkor még azok az idők jártak, hogy nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járó ember volt, ezért például sok hívő más településekre ment át, hogy gyakorolja a hitét, de ő velem tartott – fogalmazott Zoltán.
A fiatal pár rövidesen össze is kötötte az életét. Egy munkatársuktól megtudták, hogy Pilisen van egy eladó kis ház, pénzük nem igazán lévén hitelt vettek fel, megvásárolták a házikót és odaköltöztek.
– A házhoz kert is tartozott, azt rögtön elkezdtük művelni, és pár hónap múlva már behordtuk a terményeket árulni. A géptelepen annyira szerettek bennünket a munkatársaink, és olyan rendesek voltak velünk, hogy az általunk kért árnál szinte mindig többet fizettek, mindent felfelé alkudtak – jegyezte meg.
„Aki befogad egy kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be”
Pálmai Zoltánnak és feleségének 1979-ben született meg az első gyermeke, 1982-ben jött a második, majd 1985-ben a harmadik, mindhárman fiúk. A kis házikó helyett építettek egy 2 szobás családi házat, az egyik szoba volt a szülőké, a másik a gyerekeké.
– Akkoriban Pestre jártam dolgozni vonattal, és útközben mindig a Bibliát olvastam. Máté evangéliumában éppen azt olvastam egyik nap, hogy „aki befogad egy kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be”. Nagyon megérintett, mondtam is otthon a feleségemnek, ő pedig mosolyogva válaszolta, hogy ő is éppen ezt olvasta aznap. Azzal magyaráztuk magunknak, hogy vannak gyermekeink, de csak tovább dolgozott bennünk az ige – folytatta Zoltán.
Feleségével el is mentek a Pest megyei gyermekvédelmi intézménybe azzal, hogy szeretnének egy kislányt vendégségbe elvinni a családjukhoz a hétvégére. Jól érezte magát náluk a kislány, és hiába magyarázták neki, hogy nem ők a szülei, apunak és anyunak szólította őket.
– Később a téli, majd a tavaszi szünetben is nálunk volt, nem is akart visszamenni többé, ha pedig visszament, ott nem evett, nem találta a helyét. Úgy voltunk vele, hogy jó, akkor magunkhoz vesszük. Előtte át kellett esnünk egy hosszas procedúrán, és kellett építenünk még egy szobát, az a nyár folyamán el is készült. Szeptemberben már nálunk volt a kislány, ahogy akkoriban nevezték, mi patronáltuk őt. Egy évvel később megtudtuk, hogy kaphatunk nevelési hozzájárulást, de addig is azon voltunk, hogy senki se szenvedjen hiányt – osztotta meg Pálmai Zoltán.
Büszke édesapaként hozzátette, hogy édes gyermekeik, a fiaik nagyon okosak voltak már kisgyermekként is, a patronált kislányunk pedig aranyos, kedves volt, de csak Teréz szoknyája mellett gubbasztott egész nap.
Egy a sok családi fotó közül, Zoltán három gyermeke, kettő veje, egy menye és öt unokája is látható a képen
„Rövidesen a három sajátunk mellett még hat gyermeket neveltünk”
– Elmentünk a pomázi intézetbe azzal, hogy szeretnénk még egy kislányt patronálni. Egy olyan kislányra esett a választásuk, akinek idegi problémái voltak, keze-lába remegett. Jeleztük, hogy mivel pici gyerekeink vannak, ha lehet, mást szeretnénk. De aztán a kislány hangosan azt kiabálta: hozzájuk akarok menni! Mondanom sem kell, hogy vittük haza őt is. Nagyon sok nevelőszülőnél volt már előttünk, mindenki visszavitte, mert nehéz volt vele. Minket is erősen próbára tett – mesélte Zoltán.
Aztán úgy esett, hogy majdnem tragédia történt. A család elment a Balatonra a három fiúval és a két patronált kislánnyal, és akkor ez a kislány a vízbe borította a matracról a kétéves fiukat.
– Úgy kapkodtuk ki a picit, hogy meg ne fulladjon. Mégis azt mondtuk, hogy mi Isten nevében vállaltuk ezt a kislányt, és a kellő szigort alkalmazva megtartottuk – nem is csalódtunk. A vadóc kislány ezután teljesen megváltozott. Már persze felnőtt, de azóta is meg-megjegyzi: élete legjobb döntése volt, amikor minket választott – emlékezett vissza Zoltán.
Elmondta azt is, hogy amikor a legkisebb fiuk már óvodás volt, a nejének vissza kellett mennie dolgozni, de aztán felajánlották, hogy lehetne nevelőszülő. Így történt, hogy még négy gyermek került hozzájuk, így már kilenc gyermeket neveltek.
„Isteni csodaként érkezett a negyedik saját gyermekünk, egy kislány”
Néhány év múlva Zoltán felesége várandós lett. Mivel az orvosok azt tanácsolták korábban, hogy Rh-összeférhetetlenség miatt ne vállaljanak több gyermeket, ehhez tartották magukat, mégis jött ez a gyermek.
– A nejem elment a klinikára, ahol korábban szült, ott azt mondták, hogy azonnali abortuszt javasolnak. Jelezte, hogy a mi meggyőződésünk szerint az abortusz gyilkosság, mi ezt nem szeretnénk. Az orvosok ennek ellenére is abortuszt javasoltak, azt mondták, hogy a baba biztosan meg fog halni, de lehet, hogy a feleségem is, ha megtartja ezt a gyermeket. Beszéltünk Terézzel arról, hogy a baba nem felelőtlenségből lett, úgy éreztük, hogy talán Isten rajta keresztül akar mondani valamit. Elmentünk Sárospatakra, úgy gondoltuk, hogy amíg Istentől valamilyen választ nem kapunk, addig ott leszünk és imádkozunk, a kezébe adjuk a döntést. Ahogy térdeltünk és imádkoztunk, a feleségemet határtalan nyugalom öntötte el, mondta is, hogy szerinte megvan a válasz, és nem lesz semmi baj sem a gyermeknek – folytatta Zoltán.
Mint mondta, ő azonban nem volt nyugodt, sőt, szinte rettegett. De Istenre bízta a sorsukat, orvoshoz is csak akkor mentek újból, amikor már a hatodik hónapban járt a felesége, hogy ne lehessen elvenni a babát.
– Ekkor a nejemet azonnal bent is tartották a kórházban, folyamatosan figyelték, továbbra is arra számítva, hogy nem marad életben a baba. Aztán 1992-ben, időre, egészségesen megszületett a negyedik saját gyermekünk, egy kislány. A fiainknál a születésük után vércserére volt szükség, nála még az sem kellett. Ma pedig már állatorvos a lányunk Pilisen – idézte fel könnyes szemmel.
Edina, aki ma már állatorvos Pilisen, és a kisfia
„Van, akinek az élete sikertörténet és van, akinek nem”
Saját gyermekeik és nevelt gyermekeik többsége megtalálta az élete célját, és ma szépen él, de Zoltán bevallotta azt is, hogy nem mindegyikük élete sikertörténet, ketten közülük nagyon félrecsúsztak.
– Mi mindnyájukat egyformán neveltük, de szembesülnünk kellett azzal, hogy a gének szerepe mennyire meghatározó lehet. Adtunk egy mintát, aztán a habitusuknak megfelelően jutottak el oda, hogy az vagy kell, vagy nem. Az egyik nevelt lányunk azt mondta, ez van a vérében, ezt örökölte, nem tud megváltozni, az ő élete félrement. A másik viszont azt mondta: tudja, honnan jött, mit örökölt, de ő azt az utat akarja választani, amelyen mi járunk, úgy akar élni, ahogy mi. Ő egészségügyi szakközépiskolába járt, és amikor meglátta a baptista újságban az Adj egy évet az Úrnak felhívást, úgy döntött, hogy a Székesfehérváron alakult gyermekotthonba megy segíteni, önkénteskedni, hiszen jól tudja, milyen állami gondozottnak lenni – mondta Zoltán.
A gyermekotthonban önkénteskedő nevelt lányukról azt mondták az ott dolgozók, hogy olyan volt ő ott, mint egy valódi misszionárius, nagyon elégedettek voltak vele. Aztán úgy alakult, hogy az otthont működtető alapítvány vezetője megkérte a kezét, összeházasodtak, és ma már öt gyönyörű gyermekük van.
„Tovább bővült a család, 4 saját gyermekünk mellett már 7, sőt, 8 gyermeknek adtunk otthont”
Amikor az előbb említett lányuk még középiskolás volt, 17 éves kora körül összefutott a testvérével, akivel óvodába együtt jártak, de iskolás korukban szétválasztották őket.
– Kérte a lányunk, hogy fogadjuk be a testvérét, aki 18 éves lett, így kikerült az állami gondozásból. Természetesen befogadtuk. Nos, ő rövidesen hozott haza egy nem valami bizalomgerjesztő fiút azzal, hogy szereti és ő a párja. Rövidesen aztán elköltöztek a fiú családjához, de visszajött a lány azzal, hogy abban a családban minden konfliktust erőszakkal akarnak megoldani. Jött utána a fiú is, mondván, hogy nálunk olyasfajta szeretetet tapasztalt meg, amilyet még soha, és ő is így szeretne élni. Így történt, hogy valamilyen formában ő lett a 12. gyermekünk – mesélte tovább Zoltán.
A fiú olyannyira komolyan gondolta a változást, hogy katona, majd katonatiszt lett. Összeházasodtak a lánnyal, lett három gyermekük, ma pedig már egy olyan, igazán lelkes és szeretettel teli gyülekezet lelkipásztora, ahova nyolcvan százalékban cigány emberek járnak.
A Pilisi Pünkösdi Gyülekezet lelkes tagjai napjainkban
„Felnőtt fejjel ültem vissza az iskolapadba és végeztem el a Pünkösdi Teológiát”
Zoltán vonatkalauzként, amikor azt látta, hogy egy utas Bibliát olvas, szívesen beszélgetett vele. Volt, hogy még statisztikát is készített arról, milyen vallású emberek azok, akik Bibliát olvasnak utazás közben.
– Egy alkalommal egy hölgy azt mondta, hogy a teológián tanít egyháztörténelmet. Beszélgettünk, és közben felvetette, hogy menjek én is tanulni. Ekkor 47 éves voltam, nagyon régen nem ültem iskolapadban, és már nem is gondoltam arra, hogy felnőtt fejjel továbbtanuljak. A hölgy adott egy névjegykártyát, és azt mondta, hogy csak szóljak, küld jelentkezési lapot. Attól kezdve mindig ott motoszkált a fejemben, hogy milyen jó lehetőség is ez. Végül jelentkeztem, aztán elvégeztem a Pünkösdi Teológiát – folytatta Zoltán.
Pilisen volt ekkor egy pünkösdi gyülekezet, ahol 88 éves volt a lelkipásztor, az ő helyét vette át, ott szolgált.
„A feleségem rákos lett, rögtön áttéteket is találtak nála”
Teréz rendszeresen járt szűrésekre, az egyik ilyen szűrésen derült ki, hogy mellrákja van. Amikor visszahívták a kórházba, kiderült, hogy a rákos sejtek már továbbterjedtek, áttétei vannak. Levették a mellét, kemoterápiát kapott.
– A Jóisten úgy intézte, hogy én pont ekkor mentem nyugdíjba. A feleségem mindig nagyon szeretett kirándulni. Háromhetente kapott kemoterápiát, aztán pihent pár napot és kirándultunk. Az orvosok alig akarták elhinni, de ezután még három és fél évig élt. Volt olyan, hogy a család bejött elköszönni hozzá a ceglédi kórházba, mert olyan rossz állapotban volt, ő pedig mosolyogva mondta, hogy még nincs itt az idő. Ezután másfél évvel, 2018-ban halt meg úgy, hogy végig gondozhattam, mellette lehettem, amiben sokat segített a katona „vejem” – osztotta meg Zoltán.
Zoltán és Teréz a 40. házassági évfordulójukon, Teréz ezt követően már mindvégig kórházban volt
Teréz még a halála előtt rendelkezett arról, hogy ki szolgáljon majd a temetésén, továbbá azt is meghagyta, hogy amit koszorúra szánnának, az inkább a Mai Ige portál támogatására menjen. Azt is kérte, hogy lányai és lány unokája hófehérben legyenek majd a temetésén, hiszen odafönn, a mennyben ő is fehér ruhát kap majd.
– Az utolsó éjszakáján már nem reagált semmire, de én azért egész éjjel beszéltem hozzá. Reggel bejöttek a gyerekeink a kórházba, én pedig bekapcsoltam Pintér Béla Hazamegy a vándor című dalát. Elmosolyodott, majd röviddel ezután elment – emlékezett vissza felesége utolsó óráira.
Miután a gyerekek felnőttek, neje pedig meghalt, Zoltán egy rákospalotai evangélikus szeretetotthonba járt önkénteskedni, elvégezett egy hospice tanfolyamot és bejárt a kórházba a haldoklókhoz. De otthon mégiscsak egyedül érezte magát. Egy idő után a gyerekek biztatták, hogy próbáljon továbblépni, keressen valakit maga mellé.
„Találtál már társat? Még nem, de holnap várlak Békéscsabán”
Ekkor jött képbe a hívők társkereső portálja. Ez úgy működik, hogy regisztrálni kell, le kell adni egy önéletrajzot, és meg kell fogalmazni, milyen társat képzel el az illető. Meg kell adnia a lelkészének az elérhetőségét is, így szűrik ki, hogy csalók ne élhessenek vissza ezen a portálon az emberek jóhiszeműségével.
– Ezt követően a lelkészt lehet felhívni, hogy tudakozódjunk az adott illetőről, majd csak ezután lehet felvenni személyesen is a kapcsolatot. Méhes Magdi leírása az elképzelt társról leginkább a gyakorlatias dolgokra terjedt ki, míg én az érzelmekre helyeztem a hangsúlyt. Magdi szimpatikus volt, egy ideig levelezgettünk, de aztán úgy gondoltam, nagyon különbözőek vagyunk. Töröltettem magam a társkeresőről, úgy láttam, jó lesz nekem egyedül – mondta Zoltán.
Azonban mégis motoszkált a fejében, hogy mi lehet a csabai hölggyel. Néhány hónap múlva ismét ráírt, megkérdezte, hogy talált-e már társat?
– Magdi erre ezt írta vissza: „Még nem, de holnap várlak Békéscsabán.” Én pedig jöttem. Megmutatta nekem a várost, elmesélte az életét, kötődését a hithez, nagyon jót beszélgettünk. Jó kis nap volt, és miután hazamentem, sokat beszéltünk még telefonon. Mivel Magdi is szívesen énekel, kórustag, esténként például két szólamban énekeltük az ismerős énekeket telefonon.
„A békéscsabai vasútállomáson kértem meg a kezét”
Túl sok közös éneklésen és beszélgetésen, a harmadik közös találkozásra már igazi meglepetést tartogatott Zoltán. Telefonon beszélt Magdi lelkipásztorával, elmondta neki, hogy amikor megérkezik Békéscsabára, meg szeretné kérni Magdi kezét. Arra kérte a lelkipásztort, jöjjön el ő is, és ha Magdi igent mond, akkor ott, a vasútállomáson, mindenki előtt imádkozzon értük.
– Pilisen vettem virágot, kértem a virágost, hogy olyan csokrot készítsen, amire a hölgy biztosan igent mond. Így indultam el a harmadik találkozónkra. Aztán minden úgy történt, ahogy elképzeltem: megérkeztem, megkértem Magdi kezét, a lelkipásztor pedig imádkozott értünk. Ezután még a vasutasok is odagyűltek körénk és gratuláltak nekünk. Aztán rövidesen össze is házasodtunk. Magdi kicsit megijedt attól, hogy neki van három gyereke, nekem meg sok, hogyan lesz ez majd a jövőben, de szépen alakultak a dolgok. Ma a 18 unoka (17 fiú, 1 lány) és a gyerekek is látják, hogy boldog vagyok. Mi boldogok vagyunk – tette hozzá Pálmai Zoltán.
Magdi és Zoltán a békéscsabai vasútállomáson, miután Magdi igent mondott
Mint mondta, a hatalmas, kiterjedt család hátránya, hogy soha nem tudnak összejönni mindnyájan. Így aztán van, hogy a nyakába veszi az országot, meglátogatja hol az egyik, hol a másik gyermeke családját.
– Örülök, ha beszélgetni tudunk, vagy ha tudok valami kis apróságot vinni az unokáknak… Szokták mondani, hogy jó emberek vagyunk, én viszont azt gondolom, hogy amit tettünk, azt a Jóisten sokszorosan adta vissza nekünk, és mi hálával tartozunk ezért – zárta gondolatait Pálmai Zoltán.
Galéria
