Békéscsaba Megyei Jogú Város Közgyűlésének Elismerése kitüntetést kapott a szeptemberi közgyűlésen a Békés Megyei Népművészeti Egyesület. A kitüntetést a szervezet nevében Pál Miklósné elnök vette át, akivel az elismerésről, az egyesület több évtizedes munkájáról, céljairól beszélgetett a 7.Tv Aktuális című műsorában Zámbori Eszter műsorvezető.
– Békéscsabán és Békés megyében nagyon sokan ismerik az önök munkáját, és tudják, hogy évtizedek óta sokat tesznek a közösségért. Ritkábban beszélünk már a kezdetekről, most arra kérem, idézze fel, hogyan és milyen céllal indult el az egyesület?
– Akkor vissza kell szaladni az időben mintegy 50 évet. 1960-as évek végén, '70-es évek elején újból fölfedeztük a magyarságunkat. Fölfedeztük a néptáncunkat, a népzenéket és a népi kézművességet is. Ennek voltak úttörői többek között Makovecz Imre építész, Borbély Joli néni, egy néprajzos etnográfus, és még sorolhatnám a neveket. Megállapították, hogy van egy óriási nagy kultúránk, de ennek szerves átörökítése megszűnt. Megszűnt az, hogy a szövőszék föl legyen állítva egy lakásban, és az anyuka megtanítsa a leányát. A fiúkat sem tudták megtanítani a fafaragásra otthon, és még sorolhatnám a mesterségeket. Felmerült tehát, hogy mindezt újra kell tanítani. 1968-ban szerveződött az első hímző tanfolyam Békés megyében. Nők vettek részt rajta, mindig a nők azok, akik – ha úgy tűnik is, hogy talán fölösleges dolog, de majd lesz belőle valami – akkor úttörőként odaállnak. Aztán elindult egy újabb megyei tanfolyam, amiben már én is részt vettem szervezőként. Ez egész pontosan 1972-be volt. Akkor 22 éves voltam, és velem szemben 110 asszony ült, akik azt mondták, hogy ők újból felfedezik Magyarország, pontosabban Kárpát-medence hímzéseit, és megtanulják azt. Indult a hímzéssel, majd jött a szövés, jött a fafaragás, mindez a közművelődési intézményrendszer kereteiben. Aztán elérkeztünk a '80-as évek vége tájára, amikor lehetett érezni azt, hogy jó lenne valami civil szféra is. Közben a mi korosztályunk elfelejtette, hogy mit jelent egyesületbe, körökbe járni, ami pedig 1948 előtt jellemezte a közművelődést. Bánszky Pál volt az egyik kezdeményezője, Borbély Joli néni a másik. 35 évvel ezelőtt egy országos tanácskozáson közfelkiáltással azt mondták, hogy mi akkor most egyesület vagyunk. Tehát egy létrehozott, nagy, országos egyesület, amelynek voltak megyei tagszervezetei. Meg kellett tanulnunk egyesületként gondolkodni: hogy nem más mondja meg, mit csináljunk, hanem magunknak kell kitalálni. Magunknak kell ezért tevékenykedni. A rendszerváltás lehetővé tette a jogilag önálló civil szervezetek létrejöttét. Így 1990-ben 33-an létrehoztuk a Békés Megyei Népművészeti Egyesületet. Igazából a célkitűzésünk az elmúlt 28-30 év alatt nem változott. Fő feladatunknak tekintjük elsősorban a szűkebb hazánk, Békéscsaba, Békés megye, és tágabb hazánk, Magyarország, a Kárpát-medence népi kézműves kultúrájának az összegyűjtését, feldolgozását, tovább éltetését és továbbadását. Tehát a magyar tárgyi anyanyelv megértését és másoknak való átadását. Ahogy a magyar nyelvet beszéljük, ahogy énekeljük a magyar népdalokat, ahogy csárdást tudunk táncolni, úgy a tárgyi anyanyelvünket is tudnia kellene mindenkinek.
– Mennyire kellett megváltoztatniuk a szemléletüket azért, hogy minél több fiatalabb tagot is be tudjanak vonzani?
– Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Mindenesetre még egy picit visszakanyarodok a szervezeti átalakulásunkhoz. Kikiáltották annak idején, hogy népművészeti egyesület vagyunk, majd létrehoztuk a mi megyei egyesületünket. De volt egy védőszárnyunk. Ez pedig a Békés Megyei Művelődési Központ volt, amely annak idején körülbelül 15-18 ilyen megyei kulturális egyesületnek nyújtott szellemi és tárgyi infrastruktúrát. Ez egy nagyon fontos dolog. Mi igazából éltük az önálló életünket, illetve az MMK-val kötöttünk egy megállapodást. Egészen 2006-ig volt ez így, amikor a Megyei Művelődési Központot átalakították, és attól kezdve már ez a védőszárny nem volt felettünk. Emlékszem rá, amikor úgy gondoltuk, hogy önállóak leszünk, bennem óriási félsz volt. A szellemi muníció az megvolt, az akarat megvolt, de a tárgyi infrastruktúránk, és a pénzügyi infrastruktúránk hiányzott. Ez a 11 év azt is bebizonyította, hogy nagyon kemény munkával, így is meg lehet élni. A fiatalok bevonásához és a tagság bővüléséhez pedig a legfontosabb dolog, hogy megismerjék a tevékenységünket, és akarják ők is tenni. Úgy hét évvel ezelőtt, különböző pályázatok segítségével indult el az a kezdeményezés, hogy népi kézműves körök jöjjenek létre Békés megyében. Kezdetben öt ilyen volt, most harminc körül van a kézműves körök száma. Különböző korosztályú emberek kezdtek alkotni, és úgy gondolták, hogy ők is annak a közösségnek a részei akarnak lenni, amely ezt a zászlajára tűzte. Ott vagyunk számos rendezvényen, ahol odajönnek hozzánk azzal, hogy milyen képzéseink vannak, vagy hogyan lehet hozzánk csatlakozni. Úgy gondolom, minél több helyen ott vagyunk, minél többféle tevékenységünk van, minél több embert bevonunk, annál gazdagabbak leszünk létszámban és szellemiségben is.
– Milyen az egyesület kapcsolata Békéscsaba városával?
– Ezt ketté kell választani, hisz egyrészt van kapcsolatunk az önkormányzattal, másrészt pedig Békéscsaba lakóival. Hálás vagyok az önkormányzatnak azért, hogy már közel tíz éve van közművelődési megoldásunk, és az anyagi lehetőségekhez mérten elismerik a munkánkat. Az önkormányzat kötelező közművelődési feladatainak egy részét az egyesületünk végzi, a város pedig támogatja a békéscsabai rendezvényeinket, olykor jelképes, máskor nagyobb összegekkel áll mögöttünk. Békéscsaba lakosaival is szoros a kapcsolatunk, közel négyszáz tagunk van, és az egyesület egyharmada békéscsabai. Részben az egyesületnek, részben nekik köszönhető, hogy ma Békéscsabán beszélhetünk élő népművészetről. Mindemellett a város intézményeivel is együttműködünk, több projektünk volt és van, amelyben közösen dolgozunk az itteni óvodákkal, iskolákkal. Miután a közgyűlésen megkaptuk a kitüntetést, másnap például a Lencsési iskolának volt egy olyan programja, amelybe mi is bekapcsolódtunk a magunk eszközeivel. Az igazgató úr kérte, hogy legyek ott én is. Szabadkoztam, hogy sok a munkám, de aztán rábeszélt, hogy menjek el. Ott aztán még könnybe is lábadt a szemem, amikor Vida András elmondta, hogy az iskola legmagasabb kitüntetését szeretnék az egyesületnek átadni, ez pedig a tantestületi dicséret. A Lencsési iskolában építettünk egy kemencét, egy kemenceházat, és egyébként is jó a kapcsolatunk az intézménnyel. De akár említhetném a katolikus iskolát, a közművelődési intézményeket is – ha hívnak, vagy segíthetünk, mindig ott vagyunk.
– Mit jelent az egyesületnek az, hogy most a város kitüntetéssel ismerte el a munkájukat?
– Elég sokat beszélek közönség előtt, és nem vagyok lámpalázas. Viszont amikor a városháza dísztermében méltatták a munkánkat, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Óriási boldogságot jelentett a városi elismerés. Az egyesülettel régóta azon dolgozunk, hogy a kézművesség minél szélesebb körben elismert legyen. Ha ezt megköszönik azok, akikért dolgozunk, már az nagy elismerés. Hogy most az önkormányzat is elismerte a munkánkat, az pedig maga a boldogság.
