Elmúlt 20 óra, úgy kopog a Lencsési, mint amikor normális kerékvágásban éjjel kettő van.
Csend a lelke mindennek.
Valaki, kikukucskál a függöny mögül a Pásztoron. Nyilván azt látja, hogy egy zöldkabátos fószer egy géppel a nyakában adatokat gyűjt. Majd a Kőmívesen egy jóllakott kóbor macska (cirmos) átcammog az egyik oldalról a másikra. Kép nincs. Sötét van. Ez nem a belváros.
Vajon gyermekeinknek már ez a háborús helyzet lesz a természetes, mint a kukucskáló néninek? Lehet, hogy ez a normális állapot? És a mi 40-50 évünk, a kvázi béke volt az abnormális.
Hamarosan kezdődik a magyar-izland. Jó lenne majd, ha az egész lakótelep egy emberként üvöltené: „Góóól!”. Mint négy éve, az Eb-n. Az Arany Oroszlánban például öt másodperccel hamarabb gólöröm volt, mint nálunk. Először azt hittem, hogy a szakemberek előre látják a jó helyzetet. Közben, kiderült másik tévészolgáltatóhoz van bekötve az ivó.
Most a Gyöngyike Presszónál vagyok. A haverokkal itt néztem a magyar-portugált; amikor 3-3-ra megvertük Ronaldóékat. Noha hiába vezettünk, két perc alatt mindig egalizálták a derbit. (Az is Eb-meccs volt.)
Galéria
Enyém a Lencsési. Enyém a flaszter. Akár hazáig is táncolhatnék a közúton.
Az egyik tízes negyedikén buli van. Mulatóst énekel két fiatal nő. A refrénnél szépen tercelnek, de a végére már kandeszolnak.
A túloldalon látok egy kutyást. Ő most védettebb személy, mint én. „Olykor többet ér egy blöki, mint a sajtóigazolvány”, mondom neki. „Hahaha. Mindenben van valami jó. Amúgy ilyenkor szoktam lejönni vele. Csak így bírja ki az éjszakát”, válaszolja.
Ő valamikor szerv volt. Ma nyugdíjas. Nyugdíjas szerv. Köszöni szépen nem kér(nek) képet. Setét van. Ez nem a főtér.
Remélem a Himnuszra hazaérek.
