Novák Magdi: Ha bármit szeretnék jobbá tenni a világban, magammal kell kezdenem

Novák Magdolna, de inkább csak Magdi, a Sorsfonó Egyesület vezetője, mentálhigiénés szakember – akit sokan segítőként és pedagógusként ismernek –, mindig nagy hozzáértéssel és empátiával kíséri a mesélőt, most azonban Magdit kértem arra, hogy ő meséljen magáról. (Régi ismeretségünk okán tegeződünk.)

– Kondoroson jártam általános iskolába, majd Békéscsabán, a Rózsában tanultam tovább. Középiskolásként nem igazán tudtam, hogyan tovább, egyet azonban biztosan éreztem: anya akarok lenni, hiszen ez az élet rendje. Úgy gondoltam, jó lenne megtanulni, mit hogyan kell csinálni ahhoz, hogy jó anya legyek, illetve az iskolában tapasztaltak alapján arra is kíváncsi voltam, mit kell tudnia egy jó pedagógusnak. Volt számos pozitív példa előttem, de negatívak is, ez utóbbiak láttán eldöntöttem: én biztos, hogy nem így akarom majd csinálni. A pozitív példák viszont annyira belém ivódtak, hogy évekig építkeztem belőlük. Volt például egy fantasztikus kórusvezetőm, akit 9 éves koromban ismertem meg. Annyira elültette bennem a kóruséneklés szeretetét, hogy egészen a fiam születéséig kórista voltam. Ma is szívesen énekelek, hegedülök, furulyázok, megtanultam lírán játszani és készítettem is saját kezűleg lírát. A kóruséneklés ugyan elmaradt, de az ének, a zene ma is fontos szerepet játszik az életemben. 

„Attól nő fel az ember, ha felelősséget vállal magáért és még valakikért”

–  Tehát eldöntötted, hogy tanulsz, mert jó anya szeretnél lenni. Középiskola után hova mentél tovább?

– A Juhász Gyula Főiskolára jelentkeztem magyar-ének szakra. Ugyan tanultam korábban zenét, de szolfézst nem eleget, így ez ne jött össze. Kondoroson maradtam, ahol gyermekfelügyelőként dolgoztam. Onnan jelentkeztem a szarvasi óvónőképzőbe, közben gyorsan fel is nőttem. Szerintem attól nő fel az ember, ha felelősséget vállal magáért és még valakikért – Kondoroson, a gyerekek mellett nem is volt más választásom. Emiatt, amikor Szarvason tanultam, gyakran úgy éreztem, hogy már más életszakaszban vagyok, mint a többiek. Az iskola után Ecserre mentem, ment szerelmes voltam és a férjem Pesten tanult. Boldog voltam, hogy Ecseren dolgozhattam, ismerős, falusias volt a közeg, engedtek kibontakozni, szerveztem például bábszakkört és mindig kitaláltam valamit. 

– Ecser után mi volt a következő állomás az életedben?  

– Visszajöttünk Békéscsabára, és mintha az időben is visszamentünk volna jó néhány évet, különösen a pedagógiai kultúrában. Nem tudtam elfogadtatni azt, amit szerettem volna csinálni, és amit Ecseren megszoktam. Túl sok volt a szabály, a keret, amelyek között nem éreztem jól magam. Az óvoda nem kis iskola, a játéknak mégsem engedtek annyi teret, amennyi szerintem ennek az életkornak az igénye. 

–  Át tudtad hidalni az elvárások és az igények közötti szakadékot? 

– Szó szerint közbeszólt az élet: várandós lettem, és 1992-ben megszületett a fiam, édesanya lettem, amire mindig is készültem… Eközben a rendszerváltozás utáni éveket éltük, minden változásban, mozgásban volt. Amikor újból munkát kerestem, ígéreteket ugyan kaptam az óvodában, de semmi sem volt biztos. Elmentem ezért a munkaügyi központba, ahonnan rövidesen jött egy levél, hogy az egyik óvodában helyettesítőt keresnek egy időre, azt el is vállaltam. Majd végül egy harmadik óvodában lett státuszom, és ismét egy képzésre jártam. A házasságunk közben zátonyra futott. Depressziós voltam, terápiára jártam Szicsek Margithoz, és minden ilyen alkalom után fellélegeztem, elkezdtem szebben látni a világot, tudtam örülni, de ez az állapot nem tartott ki a következő találkozásig. Éreztem, hogy kell még valami más, ami hatékony. Ekkor kezdtem el jobban a személyiséggel foglalkozni, a szakdolgozatom is arról szólt, hogy ki segít a segítőnek? Ennek kapcsán ismerkedtem meg Nagy Zsuzsával, és kezdtem pszichodráma csoportba járni hozzá, életem egy igen nehéz időszakában. Ez nagyon jó döntés volt.

„Belém ivódott, hogy boldogan akarok élni, amíg meg nem halok, de ehhez még tanulnom kell”

– Mit adott neked akkor a pszichodráma? 

– Mondhatni, egy tehetetlen nő voltam, amikor elkezdtem, de folyamatosan változtam, és egy év alatt újból teljesen a kezembe tudtam venni az életemet. Érzés szintjén is világossá vált, hogy ha mindig várok valamire, vagy valakire, akkor kiszolgáltatott leszek, ha viszont én döntök, az lesz az életemben, amit én akarok. Szabad lettem, és ismét a kezembe vettem a sorsomat, annak minden felelősségével együtt. Világossá vált az is, hogy ha nekem nem jó valami, akkor mondjam, kérjem, vagy csináljam úgy, hogy jó legyen. Abban az időben keresett munkatársat a családsegítő, az egyik feltétel a pedagógus végzettség volt – jelentkeztem az állásra. A munkán és kereseten túl részben azért, hogy segítsek magamon, segítsek a gyerekemen, és tanuljak valamit a családról is: hogyan lehet úgy működni, hogy az a család minden tagjának jó legyen. 

Próbatételek elé állított az élet. Rengeteg mesét olvastam, nagyon belém ivódott, hogy én is boldogan akarok élni, amíg meg nem halok. Viszont úgy láttam, hogy ehhez még meg kell tanulnom valamit, amit nem tudok.  

– Mi mindent kezdtél tanulni? 

– Pszichodráma asszisztens, majd pszichodráma vezető lettem, tanultam mediációt, családterápiát – először a gyakorlatban, aztán elméletben is. A családsegítőben folyamatosan voltak különböző képzések, tanfolyamok, amelyekből szintén leszűrtem azt, ami nekem kellett. Aztán elvégeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés szakát, és egyszer csak rend lett a fejemben. Világossá váltak a működési folyamatok, helyükre kerültek a dolgok. Hálás vagyok azért is, mert olyan rendkívül bölcs, nagy tudású tanáraim voltak, akiktől öröm volt tanulni: Ónody Sarolta, Pável Magda. Sokat tanultam a kapcsolatokról, a konfliktuskezelésről, a családi mintákról, a családterápiát Galambosné Varjú Blankától. 

A családsegítőben pedig a gyakorlatban nagy szükség volt erre a tudásra. Szerettem az emberekkel foglalkozni, akár csak kicsi eredményeket is elérni, viszont nehezen viseltem, hogy egyre több volt az adminisztráció. Ebben elfáradt a lelkem. 8 évet töltöttem ott. 

„A fiatalok tele vannak energiával, rugalmassággal” 

– Ezt követően szenvedélybetegekkel kezdtél foglalkozni a Mi-Értünk Egyesületnél. 

– Mire a szenvedélybetegekkel és a hozzátartozóikkal kezdtem dolgozni, már tudatosan figyeltem arra, hogy csak segítőként működjek ezekben a helyzetekben, és úgy gondolom, ez sikerült. Közben a magánéletem is révbe érkezett, találkoztam Hocz Gyurival, akivel rövidesen egy pár lettünk. Részt vettem az ELTE diáktanácsadó képzésén, a MiÉrtünk berkein belül megalapítottuk az Élményszínházat, ahol diákokkal playbackeltünk, ez rengeteg erőt és energiát adott. A fiatalok tele vannak energiával, rugalmassággal, sok esetben családi problémák árnyékolják be az életüket, de tanulnak helyzetekből és egymástól. Sokszor azzal jöttek, hogy olyan fekete a világ, aztán amikor együtt észrevettük, hogy mennyi szín rejlik e mögött, akkor felcsillant a szemük. Nagyon-nagyon jó volt velük dolgozni. 

– Hogyan kanyarodtál vissza ismét a kisgyerekekhez, az óvodához? 

– Volt idő, hogy azt hittem, a Mi-Értünkből megyek majd nyugdíjba, de végül 12 évig dolgoztam ott. Ebben az időben döbbentem rá, hogy a fiam már felnőtt, szerelmes, jó munkája van, úgy láttam, azon téren megtettem, amit tudtam. Pszichodráma-vezetőként vannak csoportjaim, dolgozom, de hiányzik a kisgyerekes közeg. Úgy gondolom, az ember fejlődésében a legtöbb dolgot a 0-7 éves korban alapozzuk meg. Óvodát kerestem, hiszen abban az életkorban nagyon sok olyan dolog történik a gyermekkel, ami aztán az egész életére kihat. 0-7 éves korban kell leginkább a burok, segítés, óvás, kellenek olyan dolgok, amelyek igazi értékek és jó irányba formálják a gyerekeket. A kisgyermekek mellett a fiatal szülőket is szeretném segíteni szülői szerepük kiteljesítésében. 

„Most útitársakat keresek egy csabai Waldorf óvoda és iskola létrehozásához ”

– Ma óriási az információáradat, közben egyre nagyobb figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a gyermek olyan információkat, olyan valódi értékeket kapjon, amelyekből épülni tud. A sarkadi Cifra Palota Természetközeli Óvoda, amelynek a vezetője vagy, pontosan ezeket az értékeket emeli ki, de vannak új terveid… 

– Most olyan útitársakat, pedagógusokat, szülőket keresek, akikkel együtt Békéscsabán létre tudnánk hozni egy Waldorf óvodát és iskolát. Tudom, hogy volt korábban is ilyen iskola, szeretném, ha ez a jövőben megfelelő teret kapna. Két tanévet adtam magamnak erre, az egyik a mostani, a másik a 2024/2025-ös.

Jelenleg Waldorf-képzésre járok, teljesen itt kristályosodott ki például az, hogy mit jelent, ha megfogjuk egymás kezét az ebédnél és hálát adunk azért, hogy étel van az asztalon. Vagy, hogy számba vesszük, ki hiányzik, és mi lehet vele, tehát gondolunk rá. 

Fontos az is, hogy mi itt, Sarkadon, valóban a szülőkkel közösen neveljük a gyerekeket, havonta egyszer találkozunk velük, és mindent hosszan meg tudunk beszélni, együtt tudunk készülni az ünnepeinkre is. A Waldorf-módszer egyébként lényegében az antropozófia gyakorlati megvalósítása: olyan világ-megismerési út, amely a test, a lélek és szellem egységére épül. Legtöbbször bennünk, felnőttekben sincs egyensúlyban ez a hármas egység – nem tudunk a jelenben élni. Fontos, hogy abba, amit éppen csinálok, teljesen belemerüljek, ne zökkentsen ki belőle, hogy csipog vagy fénylik egy kütyü, hogy jönnek az üzenetek. Ha engedem, hogy elvigyenek ezek az impulzusok, akkor szétforgácsolódom, ha pedig nem engedek ennek, akkor a kezemben tudom tartani az életem irányítását. Fontosnak érzem azt is, hogy ne csak mondjam: de jó lenne ez vagy az, hanem elkezdjek tenni azért, hogy valóban legyen – jelen esetben például Waldorf óvoda és iskola Békéscsabán.

„Hálás vagyok, hogy kísérgethetem a gyerekeket egy ideig”

– A munkáid, de a playback színház és a pszichodráma révén is rengeteget segítettél az embereknek. Van valami olyan kincs a kezedben, a lelkedben, amellyel jobbá tudod tenni mások életét és ezáltal kicsit talán a világot is. Kapsz-e visszajelzéseket? 

– Valószínűleg azért jöttem a világra, mert ez a dolgom, ezt kell csinálnom. Egyébként sokat foglalkozom magammal, mert úgy gondolom, ha a házam táján rend van, és másoknál is ez a helyzet, akkor az egész világban rend van. Ha bármit szeretnék jobbá tenni a világban, azt is magammal kell kezdenem… Ha szeretném elérni, hogy kevesebbet gépezzenek az emberek, én is kevesebbet gépezek. Ha szeretném, hogy valaki elsöpörje a lehullott leveleket, én magam kezdem. Visszajelzések jellemzően inkább akkor érkeznek, amikor például valamilyen évfordulót ünnepelünk. Persze látom a változást az embereken, ráadásul rendszeresen igyekszem átgondolni az egész napomat, tehát magamnak is adok visszajelzést – bár ezt még gyakorolnom kell.  

– Az életedben nagyon fontosak a találkozások. Mit jelentenek neked ezek a találkozások a családokkal, a szenvedélybetegekkel, a gyerekekkel, a szüleikkel, a playback színházzal, a pszichodráma csoportjaidba járókkal? 

– Amikor valójában találkozom valakivel, nemcsak annyi ideig vagyunk együtt, amennyit egy térben töltünk, hanem még utána is. Például az óvodában minden gyereket megfigyelünk, hogy miben jó, melyik a domináns keze, lába, hogyan fut stb. Amikor ezt megosztjuk egymással, az is felsejlik, hogy vajon mi lesz vele 20-30 év múlva, mi az a legerősebb vonása, ami már most is látszik. Ilyenkor egyszer csak kirajzolódik egy kép, és elkezdem látni őt felnőttként. Volt olyan is az óvodában, akivel több félét kipróbáltunk, de úgy éreztem, nem azt az eredményt érjük el, amit elképzeltünk. Viszont amikor úgy gondoltam rá, mint felnőttre, rádöbbentem, hogy a kisfiúnak az igazságkeresés a fő tulajdonsága, és hogy ez milyen jó lesz majd neki. Hálás vagyok, hogy kísérgethetem egy ideig, és ő pedig jó sokáig itt lesz még, hogy igazságosabbá tegye a világot. Alapjában véve nagyon hálás vagyok azért, hogy gyerekeket kísérgethetek. A nehézségekből is segít felállni, hogy benne vagyok a jelenben a gyerekekkel, mindig szem előtt tartva az élet folytonosságát. Én csak egy kicsi pont vagyok a világban, de ahol vagyok, igyekszem egyre tudatosabban tenni azt, ami a dolgom. 

– Hogyan látod saját magadat a későbbiekben? Mi az, amit ameddig csak itt vagy ezen a Földön, szeretnél vinni, folytatni? 

– Minden folyamatosan változik, fejlődik. Hogy ebben az állandó változásban megtaláljam a helyem, és meg tudjam őrizni, amit értékként szeretnék, ahhoz viszont folyamatosan tanulnom kell. Egyébként nagyon jó rálátni, hogy mennyi minden van, és jó érzés az is, amikor egyszer csak az elsajátított tudástól kitisztulnak a dolgok. Az ember természete, lelkisége, szellemisége hihetetlenül izgalmas terület és végtelen tanulásra ad lehetőséget. Azt nem tudom pontosan, hogy még mit kell megtanulnom a következőkben, de hogy tanulni kell és tanulni fogok, az biztos! Önismeret - emberismeret - világismeret. Talán ez az én vörös fonalam, amire felfűzöm az életemet. 

   Néhány évvel ezelőtti fotó a Sorsfonó Társulat és az Élményszínház tagjaival, Novák Magdi gyűjteményéből