Anyai nagyapám világéletében kemény, következetes és, nem mellékesen, rendkívül érző szívű ember volt. Elképesztő memóriája révén még 90 évesen is latinul idézte az ókori gondolkodók és politikusok híres sorait, vagy épp magyar költők örökérvényű verseit. Tanító is lehetett volna, mert a kicsinyek felé mindig szeretettel és hatalmas pedagógiai érzékkel fordult. Mint kiderült, ez nem kizárólag az embergyermekekre vonatkozott.
Tata tehát sok területen rendelkezett tálentumokkal, kiemelkedően tudott például macskát zavarni. Ennek mi, unokák számtalanszor voltunk szem- és fültanúi. Persze jelenlétünk feltehetőleg fokozta az öreg aktivitását, aki megküzdött az unokák kacajáért – általában sikerrel. A konyhaablakkal szemben hatalmas cseresznyefa állt, melynek allsóbb ágaira Tata madáretetőket aggatot, ahol pedig fokozódik a "madártevékenység", ott előbb-utóbb fokozódik a "macskatevékenység" is.
Öcsémmel sokszor próbálkoztunk annak a hangnak az utánzásával, melyet az öreg a macskazavarások alkalmából adott ki magából, de rá kellett jönnünk, hogy rekonstruálhatatlan. Viszont 10-ből 10-szer működött: nem volt olyan kistestű ragadozó (vagy bármely állat hallótávolságon belül), ami hanyatt-homlok ne menekült volna a kerítés másik oldalára. Tata általában még egy hogyrohhhadjmeg-et is elsziszegett a művelet után, mondhatnók, ez volt a schwerpunkt. Nagyapám macskákhoz fűződő viszonyát tehát nem terhelték bizonytalan tényezők.
Mátyus István, "Tata" (Fotó: D. Nagy Bence)
Történt pedig, valamikor a 2000-es évek vége felé, hogy Tatáék kertjébe egy kismacska vetődött. Inkább oltalmat keresett, mint élelmet, apró, fehér gömböc volt, rozsdaszín foltokkal. Tatából ekkor – nagyanyám meglepetésére is – előtört az évtizedeken át elnyomott samaritánus. Először csak enni adott neki ezt-azt, majd "szóba is elegyedett" vele. Hogy miről beszélgettek, nem tudni, mindenesetre megtalálhatták a közös hangot, mert a kismacska hamar odaszokott. Minden ember-állat kapcsolat point of no return-je a névadás, onnantól biztos az érzelmi kötődés. Nagyapám – feltehetőleg a macska befogadásával jelentkező kognitív disszonancia okán – a Frici nevet ajándékozta a kisállatnak. Ezt nem a Figyesből deriválta, hanem Gyurcsány Ferenctől kölcsönözte, akit ugyanakkor Tata – szemben a macskákkal – élete végén sem preferált különösebben. (Azért mindennek van határa!)
A pálfordulás körüli átmeneti elmezavarnak tudtuk be azt is, hogy Frici esetében egyébként lánymacskáról kellett beszélnünk, de talán elmondható, hogy ez a legkevésbé furcsa eleme a történetnek. A kis Gyurcsányt például egyáltalán nem zavarta, csak örült, hogy magáévá tehette Tamási Áron jeles sorát: otthon lehetett valahol a világban. Nagyanyám aztán az egyik délután azzal hívott fel, hogy "gyere át, az öreg teljesen megbolondult!" A következő történt: a feltehetőleg húsvét után megmaradt, Kinder tojásból származó kis izék, melyek egészen addig a stelázsi fiókjában várták soruk jobbra fordulását, új feladatot kaptak. Tata nagy műgonddal kilyuggatta és a kerti székek alsó vázára függesztve Frici rendelkezésére bocsájtotta őket. Nagyapám onnantól a kinti padon ülve a műanyag tojást pofozó, egyre cseperedő macska látványával szórakoztatta magát. Frigyes persze gyakran jelzett, hogy kér valamit, mindezt Tatával szemben leülve, nagy nyávogások közepette. Tata ilyenkor szigorú ábrázattal, de nevető szemmel a következőt válaszolta: "a pofádat befogd!" (Ha már a névadójának nem mondhatta, ugye. De ezért nevezik a kutyák többségét is Rexnek és Cézárnak: a tudattalanban ott búvik az elitellenesség.)
Egyszer aztán a macska nem jött többet. Valószínűleg mérget evett, nem önszántából persze. Tata nem sírt, csak annyit mondott halkan, "szegény Frici!"
A tojások élete végéig ott függtek a kerti székeken.
