Minden bizonnyal sokan emlékeznek arra a rém pesszimista időszakra, amit tudományosan pandémiának neveztek. (Egyébként már szinte elfelejtettük, mert ki emlékszik vissza szívesen a rosszra?) Akkoriban volt egy harmonikás fiatalember, aki minden nap délután ötkor kiállt az erkélyére és muzsikált. Nos, ő Móser Ádám, aki csütörtök este Miquèu Montanaro-val a Meseházban a játszott. A produkciójuk legalább olyan érdekes volt, mint ahogy találkoztak, illetve ahogy rátaláltak egymás zenéire.
– Gyerekkoromban nagyon sok Miquèu Montanaro-t hallgattam, és jártam a koncertjeire – meséli Ádám. – A hangversenyek után mindig ott maradt beszélgetni a nézőkkel, és egyszer megemlítette, örül neki, hogy ilyen hűséges rajongója vagyok. Később egy sárospataki népzenei táborban találkoztunk; épp akkor írta a Tangó lemezét. Majd megmutatta a kottákat, és azt kérdezte, „Ezeket le tudod játszani?” „Igen”, feleltem.
Móser Ádám – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– És nagyon jól működik a közös muzsika. Pár hónap múlva azt írta Franciaországból, hogy játsszunk együtt! Francia-balkán-klezmer-tangót játszunk, ami nem annyira jazz, de nagyon sokat improvizálunk. Szinte minden koncert más és más. Azonfelül a közönség is ad egy impulzust, így az előadás függ a visszacsatolástól is.
Kérdésünkre, hogy Miquèu hol és hogyan tanult meg ilyen szépen magyarul?, elmondja, édesapja okszitán (Dél-Franciaországban beszélt, több dialektus formájában élő újlatin nyelv), édesanyja olasz. Provence-ban laktak, és négyéves korában látta az Állami Népi Együttes koncertjét, amely annyira megtetszett neki, hogy hamarosan a papája vett neki egy lemezjátszót, és az első lemeze egy magyar népzenei album volt.
Galéria
– Először furulyázni kezdtem, és sok népdalt megtanultam – teszi hozzá. – Tizenévesen bekerültem a provence-i néptánccsoportba. Egyszer egy magyar együttes érkezett hozzánk, és nagyon megörültem. Győzelemként éltem meg 15 évesen, hogy három hétig nálunk voltak. Folyamatosan egy füzetbe fonetikusan leírtam a magyar szövegeket. Rá egy évre, 1971-ben mi mentünk/jöttünk Budapestre. Közben írtam egy levelet a magyar nagykövetségre, hogy meg szeretnék tanulni magyarul, és küldtek egy könyvet, amelynek az volt a címe: Tanuljunk nyelveket: magyar. De már egy csomó szó volt a fejemben. Kicsit akcentussal beszékek, de a franciát is okcitán akcentussal beszélem. Míg az olaszt szerencsére nem francia akcentussal, mert ha Olaszországban kiderül, hogy francia vagyok, akkor baj van. Olaszul, franciául, spanyolul, angolul, magyarul beszélek, de ez sokszor olyan, mint az a sok furulya, amit használok: néha összekeverem őket. Muzsikánkban pedig minden zenei nyelv érződik, amely nem határok közé van szorítva, hanem átjárás van a zenei stílusok között. Nyitott és befogadó a zenénk: akár jazz- vagy népzenésszel is együtt tudunk játszani, de operaénekessel is léptem már fel.
***
A korábban megszokott nézőtéri arcok ezen a murin derekasan megfiatalodtak. Jó néhány fiatal rajongó is elkísérte a szüleit a kora esti matinéra. Jóllehet, az elhangzott dalok csak úgy pattogtak, repkedtek a szalmakalapos Szajna partja helyett az Élővíz-csatorna mentén.
Akkor nekünk a Békési Street volt a Montmartre.
