Az ázsiai eredetű avarok a 6. században érkeztek a Kárpát-medencébe. A nomád hagyományokat őrző népesség közel kétszáz éven keresztül uralta hazánk területét. A letelepülő népesség nagy tömegei foglalkoztak állattartással/pásztorkodással és földműveléssel. Ezekhez kapcsolódóan a mindennapi élet kellékei voltak az úgynevezett pásztorkészségek: a kés, a tűzgyújtás eszközei és egyéb kisebb, az övre függesztve vagy a tarsolyban hordható eszközök, melyek gyakran a túlvilágra is elkísérték gazdájukat.
A tűzgyújtás eszközeinek – más szóval a tűzkészségeknek – a kialakításában elsősorban a funkció volt meghatározó, így ezek anyaga és formai sajátosságai évszázadokon keresztül jelentős változás nélkül maradtak fenn. A hortobágyi pásztorember a 19. század végén még a népvándorlás koriakhoz igen hasonló készségekkel rendelkezett.
Az utókor számára általában a szervetlen anyagokból készült tárgyak maradnak fenn, gyakran azok is igen rossz állapotban. A tűzkészségek közül ilyen a csiholóvas és a kovakő, melyek a tűzgyújtáshoz szükséges szikra előállítására szolgáltak (csiholás). Az így keletkezett szikrával valamilyen – általában növényi – szerves anyagot gyújthattak meg. Ezt gyakran taplónak nevezzük, utalva ezzel az egyik lehetséges felhasznált anyagra, a taplógombára. Ezen kívül használhattak a szikrafelfogására gyékénybuzogányt, ürömöt és más alkalmas növényeket.
A kés, akárcsak a 20. századi parasztembernél a bicska, egy multifunkcionális eszköz volt, mely az étkezések mellett (evőkészség) a kisebb munkákban – faragás, bőr vágása és lyukasztása, hántolás – is szerepet kaphatott. A bőr lyukasztásának egy másik fontos eszköze volt az ár, mely fémből (vas) és csontból is készülhetett, a tűnél szélesebb, erősebb, gyakran tompább végű eszköz volt. A mai bőrművességnek éppen úgy fontos eszköze, mint a bőrök feldolgozását is végző pásztoroké.
Készségszámba szokás venni kisebb tűk tartására szolgáló, többnyire hosszú-, madárcsontokból készült tűtartókat, melyeket geometrikus mintákkal, körkörösen vagy vonalkázásokkal díszítettek. Ezek egyik ismerté vált példánya a szarvasi tűtartó, mely vésett rovás feliratának értelmezése nagy vitákat vált ki a szakmán belül is.
A tűk nem pusztán a varrásnál, hanem az állatok kezelésénél is szerepet játszhattak. Szintén az állatok kezelésében lehetett szerepe, a csontból készült „sótartóknak” is. Ezek valódi funkciója – mint az a nevéből is látszik – jelenleg még a kutatásban vita tárgyát képezi, ahogyan az úgynevezett bogozóké is. Ezek a jellegzetes, görbe, egyik végükön kissé kihegyesedő csonteszközök egyes kutatók szerint a málha rögzítésében, mások szerint a hálókészítésben, íjhúrozásban játszhattak szerepet. Érdekesség, hogy az úgynevezett sótartókkal megegyező formai jegyeket mutató 18-19. századi tárgyak gyakran szolgáltak lőpor tárolására.
Nagy Balázs régész
