1844. február 20. ünnepnap a honi művészet történetében, ezen a napon látta meg ugyanis a napvilágot a kárpátaljai Munkácson a magyar festőfejedelem, Munkácsy Mihály. A gyermekéveit Békéscsabán töltő, kiemelkedő tehetséggel és szorgalommal megáldott alkotó szüleit azonban kevéssé ismerjük.
Édesapja, Lieb Mihály 1800-ban született a Sáros megyei Sóváron, s még szinte gyermekként, tizenöt esztendősen állt munkába a helyi sóhivatalban. Sóhivatali ellenőr volt, amikor négy özvegyen töltött év után 1839-ben feleségül vette az 1812-ben Mándokon született művelt kisasszonyt, Reök Cecíliát, akivel 1841-ben költöztek Munkácsra. E házasságban harmadik gyermekként született Lieb Mihály, a mi Munkácsy Mihályunk.
A művész szüleit ábrázoló portrépár a Munkácsy Múzeum régi műtárgyegyüttesének része. A festmények származásáról azonban a leltárkönyv nem szolgál számunkra információval. A képeket az első akadémikus magyar festőnek, a mezőberényi Orlai Petrics Somának tulajdonították, de a szerzőség csupán akkor nyert bizonyosságot, amikor dr. Keserü Katalin művészettörténész, a Munkácsy- és Széchenyi-díjjal, valamint Prima-díjjal kitüntetett egyetemi tanár 2011-ben, a Munkácsy Mihály Múzeum Orlai-kiállításának anyagába beválasztotta a portrékat.
A gyermek Miska még csupán hat éves volt, amikor édesanyja meghalt, majd két esztendővel később édesapját is elveszítette. A fiú árvaságra jutott. Emlékeim című önéletírásában Munkácsy így mesél a már csupán az apjával töltött időszak egyik emlékezetes történéséről:
„Előszeretettel szedtem össze az utcáról a köveket, s akármilyen különös is, ez volt a fő mulatságom, amelyért természetesen gyakran megpofoztak. Úgy teletömtem zsebeimet kövekkel, hogy majd szétrepedt a nadrágom. Hányszor megtiltotta apám, hogy ne tegyem! Egy szép napon mellette ültem az asztalnál, egyszerre csak elárult a zsebemből kipottyanó kavics koppanása, apám engedetlenségem összes bizonyítékait kiszedte a zsebeimből és szép rendben mind egymás mellé rakta az asztalra. Aztán szigorúan a szemembe nézett és olyan hangon mondta, hogy mélyen az emlékezetemben maradt:
– Edd meg!
Apám szigorú volt és mindig engedelmeskedtünk a szavainak. De hogy' egyem most meg a kavicsokat? Anélkül, hogy egyetlen arcvonása megrendült volna, kiválasztotta a legnagyobbat, odatartotta a szájamhoz és megismételte a parancsot. Azon gondolkoztam, hogy nem tudnám megrágni a kavicsot, apám félre fordította a fejét – most úgy sejtem, nevetett magában – aztán újra nekem szegezte a tekintetét, s még elszántabbnak látszott, mint az előbb. De hogy'nyeljem le a kavicsot?! Végre is a következő tárgyalás indult meg közöttünk:
– Megígéred – szólt ünnepélyesen – hogy soha többet nem tömöd tele a zsebedet kaviccsal?
– Megígérem – feleltem. – Soha többet...
– Egyszer sem?
– Egyszer sem!
Apám aztán segített kikaparni a kavicsot a torkomból, amelyet nolens volens a szájamba nyomtam, ami kis fáradsággal sikerült is neki. De a szavamat megtartottam.”
Gyarmati Gabriella
művészettörténész
