A vasaló sokáig nem tartozott az alapvető háztartási eszközök közé, korábban a kezelése sok időt igényelt és igen fárasztó tevékenység volt. Ma olyan korban élünk, amelyben a vasaló már minden háztartásban megtalálható, a vasalás pedig egy könnyű fizikai munka. De hogyan végezték ezt a munkát korábban és milyen eszközökkel?
Több száz évvel ezelőtt valószínűleg sima követ, téglát vagy üvegdarabot használtak vasaláshoz, mivel ekkor még csupán nyomással próbálták a ruhanemű ráncait kisimítani. A mángorlófa először az 1700-as években bukkant fel. A növényi rostból készült ruhák a mosás, szárítás folyamán összementek, így ezek nyújtásához, puhításához egyszerre dörzsölő és nyomó eszközre is szükség volt. Ezt a mozdulatsort végezték a mángorlóval. Vasalásnál a hőt körülbelül a 17. század végétől kezdték használni. Magyarország területén a vasaló használatáról az első írásos bizonyíték is ebből a századból maradt fenn, ám ekkor még nem belső hőforrással dolgoztak, a vasalót közvetlenül a tűzhelyen melegítették fel. A meleg vasalás mellett kiegészítésképpen továbbra is használták az üvegből készült vászonsimítót, amely a ruhák ráncainak szétvasalására szolgált. Az ilyen típusú vasalás az 1930-as évekre már teljesen kiment a divatból.
Az öntöttvas, belső hőforrású szenes vasalók gyártásának fénykora a 19. századra esett, amikor Magyarország 79 öntödéjéből 20-ban gyártottak vasalókat is, így a 20. század elején már általánosan elterjedt eszköz volt. A szenes vasalók teteje felnyitható, ide tették a parazsat, majd a levegőben lóbálták, így a parázs felizzott a légáramlattól, a hamu pedig kihullott a vasaló oldalán található lyukakon, és nem koszolta össze a ruhát. A faszenes vasalókat a gyárak más-más elzáró részekkel tették különlegessé, volt köztük kakasos, oroszlánfejes, hattyús, fáraófejes vagy emberfejes vasaló is. Az igazi áttörés a 19. század végén, a 20. század elején történt, amikor is feltalálták az elektromos vasalót. A villanyvasalók a lakóházakban az elektromos áram bevezetése után terjedtek el. Magyarországon az 1950-es években már a parasztság körében is ismertek voltak. Presztízstárgynak számítottak, így kezdetben az idősek nem is használták, inkább a megszokott mosási és vasalási módokhoz ragaszkodtak.
Salamon Edina, a Munkácsy Mihály Múzeum néprajzos muzeológusa
