Ahogy annak idején a Napsugár Bábegyüttes léte összefonódott Lenkefi Konráddal, olyannyira lélegzik és létezik együtt ma a Békéscsabai Napsugár Bábszínház és Lenkefi Zoltán. Lenkefi Konrád munkássága több mint négy évtizeden át határozta meg a bábegyüttes arculatát, egyik fia, Zoltán pedig lassan tizenhárom éve bábszínházat hozott létre Békéscsabán. Most újabb terveket sző a jövőről, ott van a jelen pillanataiban, ott van valahol szinte minden előadásban, és kutatja a múltat.
– Hogyan indult a bábok, a művészetek iránti szeretete, és milyen lépcsőfokokon át jutott el a Békéscsabai Napsugár Bábszínházig?
– Kezdetben a kettes iskolába jártam ének-zene tagozatra, aztán amikor megnyílt a Belvárosi iskola, oda tették át a tagozatot. Ott klarinétoztam, és tagja voltam Napsugár Bábegyüttes ifi csapatának, a Tücsök bábszakkörnek. Emellett rajzolni tanultam, először Vágréti János festőművésztől, majd Görgényi Tamás festőművésztől, de volt olyan időszak, amikor Széri-Varga Gézától is. Az akkori osztályunkból Lovas Gáborral ketten jelentkeztünk Szegedre, a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba, és fel is vettek bennünket, őt grafika, engem díszítőszobrász szakra. Középiskolában olyan fantasztikus emberektől és kiváló szobrászoktól tanulhattam, mint Fritz Mihály, vagy Kalmár Márton. Az intézményben nagyon komolyan vették a rajzot, ezen és a mintázáson túl pedig a kőfaragással és az épületdíszítő gipsz munkákkal ismerkedtünk. A kőfaragás „emlékeit” máig őrzi pár heg is a kezemen. Nagyon szerettük ezt az egész világot, és kértük, hogy a kollégiumban a tanulószobát átalakíthassuk műteremmé, aztán ott rajzoltunk és mintáztunk minden nap.
– Egyértelmű volt, hogy innen a Képzőművészeti Egyetemre megy?
– Eredetileg Prágába készültem egy olyan főiskolára, ahol kifejezetten bábtervezést tanítottak. Akkor élt még édesapám (1995-ben kellett búcsút vennünk tőle), ő jól ismerte Koós Ivánt, aki a Budapest Bábszínház főtervezője volt. Az ő nevéhez fűződik a magyarországi bábjáték megalapozása, az első művészi kivitelű bábszínházi előadások létrehozása, és mellékesen megjegyzem, ő volt Mekk Mester tervezője is. Amikor egyszer Budapesten voltunk, ő jelezte, hogy indít egy bábszakot a képzőművészetin is, így aztán Prága helyett ott próbálkoztam. Fel is vettek a Képzőművészeti Egyetem látványtervező karának báb- és díszlettervező szakára, ahol óriási szaktekintélyektől tanulhattam.
– Mennyire köszönhető a szülői háttérnek, hogy a bábszínház lett az élete központi eleme?
– Már kisgyermekként ott voltam a bábok közelében, magától értetődő volt, hogy elmentem édesapámékkal bábfesztiválokra, programokra. Ott voltam mellette, amikor beszélgetett a bábművészekkel, vagy játszott. Később már segítettem pakolászni, és mivel ebben a világban éltem az életem, a bábok tervezésénél sem kellett túlmagyarázni a dolgokat.
– Az ezredfordulón diplomázott, majd polgári szolgálatos katonaként kérte az elhelyezését a Budapest Bábszínházban. Hogy is volt ez?
– Időközben sajnos Koós Iván beteg lett és meghalt, átvett minket Balogh Géza színháztörténész rendező, és Orosz Klaudia, aki a Kolibri Színház főtervezője, így náluk diplomáztunk. Rövidesen megérkezett a katonai behívóm. Nem szerettem volna bevonulni, és mint kiderült, Koós Iván még korábban elindította, hogy polgári szolgálatosként ott maradhassak a bábszínháznál. Miután letelt a 15 hónapos polgári szolgálat, még 2003-ig ott maradtam a bábszínháznál, és akkor még Pilisszántón laktunk a feleségemmel.
– Abban az időben a Megyei Művelődési Házban működött a Napsugár Bábegyüttes. Miattuk jött haza?
– Pap István, az intézmény igazgatója már az egyetemi éveim alatt mondogatta, hogy jöjjek vissza Csabára, és vegyem át az együttest, én azonban mást szerettem volna. Sokat tanultunk a hivatásos bábszínházról, és már abban gondolkodtam. Amikor a megyei önkormányzatnál is felvetődött a bábszínház létrehozásának az ötlete, akkor hazajöttem, hisz úgy éreztem, ez továbblépés lehet mindenki számára. 2004 júniusában kaptam megbízást a megyétől arra, hogy a meglévő bábcsoportot hivatásossá szervezzem, valamint új tagok beszervezésével egy professzionális bábszínházat hozzunk létre.
– A bábszínház jelenlegi gárdájából többen is mondták, hogy az ön hívószavára érkeztek Békéscsabára bábszínházat alapítani.
– A meglévő bábcsoportban feltettük a kérdést, hogy ki szeretné folytatni a továbbiakban, a bábszínházban, ehhez persze iskolát is el kellett volna végezni. Végül nem volt olyan, aki átjött volna, így az akkori bábos ismerőseimet kerestem meg, például Soós Emőkét, Csortán Zsókát, Czipott Gábort, de Józsa Misi is ott volt az alapítók között, aki hozta magával Kerepeczki Nórát, majd jött még Berta János (Jimmy) – így szép lassan összeállt a csapat. 2004 tavaszára kellett összeállítanom egy tervet arról, hogyan alakul meg a bábszínház. Akkor írták az igazgatói pályázatot is, de csak én jelentkeztem. Kezdetben még úgy volt, hogy 21 emberrel indulhatunk, azonban miután megválasztottak, kiderült, hogy öt emberre van keret, így indultunk el.
– Januárban lesz 13 éves a Napsugár Bábszínház. Melyek voltak eddig a bábszínház életének a legfontosabb állomásai?
– Kezdetben a művelődési ház égisze alatt dolgoztunk. A Balassiban voltak az előadások és a MEDOSZ-székházban, elég nehéz körülmények között teltek a napjaink. Beázott az épület, jött fel a parketta, szóval próba előtt még ezekkel kellett foglalatoskodnunk. Később a bábszínház gazdasági ügyeit a színház intézte, és az Árpád sorra, a megyei önkormányzat volt irattárába kerültünk át, ahol szinte egy helyen volt minden. A kisebb előadásokat itt tartottuk, a nagyobbakat pedig a színház Vigadójában. Amikor elkészült az Ibsen ház, akkor pedig ott kaptunk helyet.
– Mondhatjuk, hogy több év után, ideálisak lettek a bábszínház körülményei?
– Igen, a korábbiakhoz képest a mostani szinte a kánaán. Időközben átkerültünk a megyétől Békéscsaba önkormányzatához, érezzük, hogy odafigyel és számít ránk a város. Soha ekkora törődést nem kaptunk, mint az elmúlt pár évben. De vannak még további lépcsőfokok is. A Modern Városok Programja keretében a Munkácsy negyedben felmerült egy különálló bábszínház ötlete is, ha minden jól megy, talán ez az álom is valósággá válhat a Beliczay kúria megvásárlásával.
– A képviselő-testület oly módon is elismeri a bábszínház munkáját, hogy Hajtmann Ildikó mellett az önök közösségnek ítélte oda a Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetést, amit majd januárban vehetnek át.
– Nagy meglepetésként ért minket, és nagyon örültünk neki. Ebből is látszik, hogy rálátnak a munkánkra, ismerik az eredményeinket. Szerintem fantasztikus dolog, és nagyon nagy megtiszteltetés egy ilyen kitüntetést kapni. Nagy boldogság volt megtudni, hogy megkapjuk.
– November végén jött a hír arról is, hogy a bábszínház megkapta a Minősített Európai Fesztivál címet, melyet a Nemzetközi Bábfesztivállal pályáztak meg. Ez mit jelent?
– Ez nem díj, hanem egy minősítés, egy címke, ami ha megjelenik egy-egy fesztivál mellett, az egyben azt is jelzi, hogy a szövetség engedélyével létező, és minőségi rendezvényről van szó. Erre a minősítésre Európából közel 1700 fesztivál (gasztronómiai, kulturális, zenei stb.) adta be a kérelmét. Az egész kontinensen 700, Magyarországon 30 fesztivált kapta meg a címet, ebből itthon kettő bábfesztivál, a győri és a miénk. Alig pár hete vagyunk rajta azon a honlapon, ahol a fesztiválhelyszínek között ezt meghirdetik, és azóta már többen megkerestek bennünket emiatt. Lényegében rákerültünk Európa fesztiváltérképére. Most pedig majd a Magyar Fesztiválszövetséggel minősíttetjük a fesztivált.
– Voltak-e kedvenc darabokat a tizenhárom év alatt?
– Valójában szinte mindegyik a kedvencem, nyilván mindig a legújabb a kihívás, de mindegyiket szeretem, és mindegyikben valahol benne vagyok. A szívemhez közel áll a bábos drámaíró verseny is, olyankor nem igazgatóként, hanem zenészként vagyok jelen. Az összes csoportnak mi vagyunk a zenészei, próbáról próbára járunk, és mi csináljuk a zenét. Fontosnak tartom, hogy felhívjuk a figyelmet az oly sokszor háttérbe szoruló bábos drámaírásra. Másrészt azért is jó, mert együtt dolgozhatnak a különböző helyről érkező emberek. 2018 márciusában például a rendezőtársunk a zalaegerszegi bábszínház lesz majd, és jönnek Békéscsabára Temesvárról, Szatmárnémetiből, Sepsiszentgyörgyről, Zrenjaninból is bábosok. Várjuk ezeket a találkozásokat, mindig frissítést, más látásmódot hoznak.
– Közben most ősszel visszaült az iskolapadba is. Mi a célja ezzel?
– Marosvásárhelyre járok a művészeti egyetem színházi karának doktori képzésére. Őszintén szólva a doktori cím nem érdekel, viszont az iskola egy kényszer, egy ostor a tekintetben, hogy elkezdjem feldolgozni apukám hagyatékát. Kutatási témaként számomra a legkézenfekvőbb az a kor és az a helyzet, amiben felnőttem. Gyakorlatilag ez a kutatás a Napsugár Bábegyüttes teljes életét felöleli majd 1949-től. Apu 1961-től naplót írt, mégpedig kétfélét is. Egyet a bábszínház, egyet a saját életének történéseiről. A témám felöleli azt, hogyan alakultak át az egykori amatőr bábegyüttesek hivatásos bábszínházzá. Milyen körülményeik voltak, miket éltek meg, miért nem engedték őket hivatásossá válni, miért használták őket agitációra, s hogyan lettek mégis jó közösségek. Az iskolában határidők vannak – így aztán igyekszem. Ráadásul fantasztikus tudású emberek tanítanak, kérnek számon és gondolkodnak együtt velünk, mint például dr. Kékesi Kun Árpád vagy dr. Jákfalvi Magdolna. Vannak gondolataim munkának a jövőjét illetően is, valamilyen formában szeretném majd közkinccsé tenni.
