Az utóbbi időben több, értelmezhetetlen ülő koncerteken jártam. Kezdődött a két évvel ezelőtti Gesztin, amikor az utolsó két számra felállhatott a közönség, és egyből szinte szétdőlt a Csabagyöngye. A legnagyobb értelmetlenségnek a tavalyi, az MVM Dome-ban rendezett Mötley Crüe bulit tartottam (miközben két nap múlva egy Prága melletti hangárban a lábuk előtt csápoltak a rajongók). Idén tavasszal pedig Földes László és az aktuális kísérő zenészei adtak egy kvázi színházi hangversenyt a Gyöngyikében, miközben a hangfalak ezerrel okádták a torzított gitárszólókat.
A mostani PUF helyzettel kapcsolatban, a péntek esti muri elején Leskovics Gábor, azaz Lecsó nyomban leszögezi, minden albumukon szerepelnek olyan dalok, amiket nagyon ritkán adnak elő. Többek között azért, mert különleges a hangszerelésük, vagy egyszerűen csak úgy érezték, a hangulatuk miatta nem férnek be a táncos mulatságokba.
A Csodával kezdték a hangversenyt, amelyet a Balatonszepezd követett, közben a két szám közt megemlíti, „Az előző koncerten azt mondták, hogy beszéljek többet”. Majd a kevés beszéd hosszú nóták elvét betartva beúszik a Delfin.
Galéria
– Hóesésben indultunk – folytatja –, és olyan jól esik, hogy szeretettel vártak minket: többek között szendvics, házi pálinka fogadott bennünket az öltözőben. Majd jöttek-jöttek az emberek, akik ajándékot hoztak, mindegyik pálinka volt. Igyatok ti is nyugodtan, menjetek ki, ha ki kell menni, ez nem egy színházi előadás!
Azt követően stílszerűen a Van az úgy következik.
„Szívhez a szív és szájhoz a száj,
Nem vagyok éhes, de inni muszáj…”
Közben azt látom, hogy többen is simán felállnának az első sorokból, de Lecsó is úgy dülöngél a ritmusra, hogy majd’ leesik a székéről. Az előadás felénél már valódi zúzás zajlik a deszkákon.
Hááát…
