– Kudlik Júliáról elsősorban a Delta jut eszembe, amely a ma napig egy nagyon jó műsor – mondta kérdésemre Dézsi János, a könyvtár igazgatója. – Olvastam, hogyha egy tudományos hírből nem értett valamit, akkor annak mindig utánajárt, hogy őszinte és hitelesen konferálja fel. És azt se felejtsük el, hogy volt egy humoros oldala is: a szilveszteri műsorban vagy a Szeszélyes évszakokban is többször Antal Imre méltó párjaként tűnt fel.
Dézsi János – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Azt követően Kudlik Júliával beszélgettem.
– Csodálatos szakmai út áll ön mögött, nehéz egy könyvbe belesűríteni. Mire fokuszált a megírása során leginkább?
– Először is ezt nem könyvnek, hanem inkább csak úgymond olvasnivalónak tartom. Hiszen én nem vagyok író, és eszem ágában sem volt magamról bármit is írni. 2022 táján Bencsik Gábor – a kötet kiadója és szerkesztője – megírta a Mari története című könyvet, amit megkaptam tőle, és három nap alatt el is olvastam. Majd megkért, hogy a könyvbemutatóinak legyek a moderátora. Örömmel elvállaltam.
Majd a Mari történetével elkezdtük járni az országot, és közben a kocsiban mi mást lehet csinálni, mint mindenről beszélgetni. Később, 2023-ban, Gábor a feleségével nálam volt vendégségben, és akkor is elmeséltem nekik egy történetet. A végén rám nézett, és azt mondta, „Írd meg!” „Mit?”, kérdeztem vissza. „Hát ezeket a jó kis történeketek.” „Ugyan, ki kíváncsi erre?” De aztán addig győzködött, hogy végül is rájöttem: két év múlva 80 éves leszek, milyen jó kis ajándék lesz ez saját magamnak, de hogy ne legyek ilyen önző, természetesen a Kedves Olvasóknak és utódaiknak is. Közben nagyon-nagyon-nagyon izgultam.
– Elképzelhetetlen.
– Hiszen nyolcan évig nem tudtam, mi az a lámpaláz. Most megtanultam. Mert amit feketén-fehéren leírtam, az úgy marad. Ami egyszer kiszáll, az nem tud visszarepülni. Azaz a leírt és kimondott szót már csak megbocsátani lehet. Ha meghalok is így marad. És ez iszonyatos felelősség. Azonfelül egy csomó minden már meg volt írva, többek között voltak újságcikkek, illetve gondolataim is. Miközben annyira amatőr vagyok, hogy kézzel írtam a szöveget. De most már nagyon örülök neki, hogy papírra vetetten őket, mert túl azon, hogy a pályám és az életem is benne van, egy olyan intézménynek a történetéről mesélek, ami ma már nem is létezik.
– Olvastam az élettörténetében, hogy elvégezte a színművészetit.
– Nem végeztem el! Ami rólam fönt, az interneten megjelenik, azt senki ne higgye el, mert abból a fele sem igaz! Noha másodszori alkalommal fölvettek a főiskolára, de egy napig nem jártam oda.
– Ezzel szemben sokkal több szerepe volt a tévében, mint egy bemondónak. Nyilván nem becsülöm le az utóbbi szakma jelentőségét.
– Igen, mert valami nyilván volt bennem. Amikor a színművészetire az első felvételim nem sikerült, akkor egy távoli rokonom révén a televízióhoz kerültem, ahol lóti-futiként kezdtem. Azaz: „Hozd be!” „Vidd ki!” „Írd meg a kelléklistát!” „Hozz egy kávét a színésznek!” stb. Ezt csináltam egy évig a következő felvételiig. Amikor azonban bementen a tévé kapuján, mindenhova belopózhattam, és bebújtam egy sarokba, ahonnan tátott szájjal néztem a nagy színészeket: Latinovist, Kállait, Latabárt… és még sorolhatnám.
És egyre jobban kezdtem kétségbeesni, hogy én az életben sosem leszek olyan, mint ők. Hát nekem ehhez a mesterséghez nincs elég tehetségem. Miközben akkor már be volt adva újra a felvételi papírom. Ráadásul, aki az utolsó rostán esett ki – a főiskolán három rostavizsga van, én az utolsón estem ki –, azoknak a papírjait elküldték a társintézményekhez. Ilyen volt például a bábszínház, a KISZ Központi Művészegyüttes vagy a rádió. Egyedül csak a rádióba mentem el, mert bemondót kerestek. Már az első rostán azt mondták, hogy nagyon szép a hangja, nagyon értelmesen olvas, de a hangja mögé egy negyvenéves nőt képzel el a hallgató.
– Khmmm.
– Ez sem sikerült, pedig még csak 18 voltam. Persze nem mertem megkérdezni, „Tessék mondani, ki lát engem a rádióban?”. Ahogy említettem, közben már dolgoztam a televízióban. És az egyik alkalommal, amikor hazaértem, egy cégéres MTV-s boríték várt a konyhában. „Egész nap ott vagyok, hát miért nem szólnak, ha akarnak valamit?”, mondtam a szüleimnek. Majd amikor kinyitottam, azt láttam, „Meghallgatás”. „Ó, dehogy megyek, itt még látni is fognak”, mondtam. De elkövettem azt a hibát, hogy a kollégáim előtt is zsörtölődtem. „Á! Nem sikerül nekem semmi! Dehogy megyek!”
Közben elkezdtek győzködni, „Te meg vagy bolondulva? Hát ez egy újabb lehetőség, meg kell próbálni, ha nem sikerül, egy tapasztalattal több, ha meg sikerült, még mindig mondhatod, hogy <<Nem!>>”. Na, addig-addig győzködtek, hogy csak elmentem. Voltunk 29-en, egy fiú, aki rögtön meg is szökött. És egyedül nekem mondták, hogy alkalmasnak tartanak arra, hogy beszédtechnikai órákra járjak Fischer Sándor tanár úrhoz. Ez volt 1963 őszén, és 1964. február 29-én, szökőévben, szökőnapon először voltam a képernyőn.
Közben fölvettek a főiskolára, a bölcsészkarra, illetve az Iskolatelevízió alapító tagjaként felajánlották, hogy vagy bemondónak – mert el tudtam olvasni az orosz feliratokat – vagy rendezőasszisztensnek egy évre szerződésbe vesznek. Hát ennyi jót egyszerre egy embernek. És akkor én nagyon gyorsan az egyetem és a televízió mellett döntöttem. A színművészetin meg nem hitték el, hogy nem akarok oda járni. De máig nem bántam meg, hogy így döntöttem.
