– Volt egy közeli vasutas ismerősöm, Bandi bácsi, aki egy nagyon szorgalmas ember hírében állott, ám az ünnepnapi szesztornákon igencsak a pohár fenekére nézett – meséli Huszár Endre, a Békéscsabai Városvédő és Városszépítő Egyesület tagja. – Néha besétált az Élővíz-csatornába, olykor a bokrokban lelte a végállomás, de olyan is előfordult, hogy nem találta a kerékpárját.
A legaranyosabb történet talán az volt vele kapcsolatban, amikor 1957 húsvétján eltévedt. Pontosabban Bandi bácsi azon a húsvéthétfőn olyan tudatmódosítást szenvedett, hogy az előző, MÁV szolgálati lakásukba akart hazamenni, miközben már több hete kint laktak a Kastélyszőlők városrészben. (Ez légvonalban vagy 5 kilométer.)
– Próbált bemenni a régi lakásba – folytatja –, de nem tudott. Abban bízott, hogy valaki egyszer csak megérkezik a családjából és beengedi. Úgy volt vele, addig a ház előtti virágoskertben megpihen. Ez olyan jól sikerült, hogy az egész éjszakát ott töltötte. Majd másnap kissé kótyagosan betámolygott a munkahelyére. Közben már jó néhány kollégája látta, hogy a tulipánok közt szundikál, és így fogadták: „Bandi bácsi, hogyhogy már ilyen korán itt vagy?”.
Ferencz Rezső kollégánk már hatévesen sem félt az árnyékától, azaz már akkor is nagy franc(z) volt a kis Ferencz.
Történetesen 1960-ban Mezőtúron laktak. Akkor már 15 éve zakatolt a világbéke, tökéletesen működött a bizalom és a közbiztonság, így Rőzse magamagában egy kölnisüveggel a zsebében nyugodtan a nyakába vehette a közeli tájékot.
– Simán elengedtek – mondja –, és a locsolkodásért kaptam némi pénzt, miközben a környéken volt egy vurstli, ahol egy remek láncos körhinta is működött. Úgy késő este értem oda... de akkor már nagy erőkkel kerestek, hogy hol a csudában vagyok. Ugye mobiltelefon még nem működött, tehát helyszíni bejárást folytattak. Végül akkor érkeztek meg a szüleim, amikor már majdnem beültem a hintába. Szerintem kaptam is az arcomra.
Molnár Pál Mindenki Dudusa elmondása szerint már kiskorában is olyan alkatú és falánk volt, mint most. Így nemcsak a piros tojások miatt imádta a húsvétokat. Általában az utolsó helyszín mindig nagybátyjáék, azaz ahogy mindenki ismerte, Ketyásék háza volt. Dudus bármennyire is tele volt, mindig feltette a kardinális kérdést: „Keresztapa én olyan éhes vagyok, van kolbász?”. (Egyébként Molnár János, Ketyás volt valaha a Május 1. utca polgármestere.)
Befejezésként ideszúrom a 95 éves Erdész Hajnal, Hajni néni egyik, hatvanas évekbeli történetét. Miután az egyik rokona zsinórban, már a harmadik húsvétkor akarta becsapni azzal, hogy kölnivíz helyett vízzel locsolja meg, így ő is pálinka helyett vizet öntött az úr stampedlijébe. Majdan a kedvetlen rokon ezt nehezményezte, Hajni néni így válaszolt, „Ne ájuldozz, ha vízzel locsolsz, akkor csak vizet ihatsz!”.
(Vizet vízért.)
-400x225.jpg)
