Tanáremberként (noha szerényen Sukk tanítónak hívta magát – nyitóképünkön balról a második) nagyon adott magára. Teli volt a szekrénye a színesebbnél színesebb zakóival. (Az előrés zakókat a Kórház utca 6. szám alatti íróasztali fiókjában tárolta – 1985-1990. között technikai vezető volt az NB I-es focistáknál.)
Történt egyszer…
1989 húsvét hétfőjén unokabátyám (23), bátyám (20) és én (17), követve az évtizedes hagyományokat, elindultunk locsolkodni. Illetve… Kölnink volt, frissek voltunk, fiatalok, azaz akár a vasat is kettéharaptuk, de mintha egy kicsit aláöltöztünk volna az ünnepélynek.
„Mi legyen?”, tanakodtunk. „Így mégsem indulhatunk el.” „Vegyétek fel apátok zakóit”, szólalt meg egy kis idő után anyukánk. (Talán az Öregem csak hümmögött a bajsza alatt. Büszke volt? Kevésbé? Passz.) Így is történt.
Akkor már majdnem mindhárman, illetve apuval együtt mind a négyen egyméretűek voltunk. (Szerintem az enyém vállban egy kicsit azért lötyögött.) De így fessen, egyértelműen jobb lett a közérzetünk, hiszem mégiscsak a húsvéti zakó ölteti a locsolkodót. Majd emelt fővel bevettük a várost.
Sukk nagymamámnak nagyon tetszettünk. Boldog volt, ahogy a fia segítette ki ezt három ágról szakadt ficsúrt. Majd aznap még sokan megdicsértek bennünket, hogy milyen elegáncsosak vagyunk stb. És estére karc nélkül visszahelyeztük a vállfákra a zakókat.
Telt-múlt az idő…
Néhány hónap múlva a nagymamánál voltam, aki valamiért berágott rám. (Ez többször megesett.) Majd eképpen torkollt le: „Különben is felvettétek apátok zakóját!”
Pedig télleg szép állapotban adtuk vissza.
***
Én is közel 37 évvel vagyok idősebb a fiamnál. Viszonylag közelebb vagyunk egymáshoz, mint két generáció. (Bár már sokszor ciki vagyok neki.) De szinte tök egyforma ruhákat hordunk. Egyszer ő is, egy halloweeni ünnepségre kölcsönkérte a sötét zakómat.
-400x225.jpg)
