Bámulok ki reggel az ablakon. Jégpáncél borítja a kerítést, a járdát és természetesen az autót is: ónos eső esett. "Lesz vagy negyed óra, mire levakarom" – gondolom, és sóhajtok egyet. Holtszezon van. Ez a karácsony és a szilveszter közötti szűk egy hét, amikor már kezd párologni a felgyülemlett szeretet (és bejgli), de még nincs meg az óévbúcsúztató/újévköszöntő input. A szilveszter persze nem ünnep, csakhogy általában nem szeretjük a halk átmeneteket, mert a csendben magunkra maradunk a gondolatainkkal. Mintha törvényszerű lenne, hogy a múlóból a jövendőbe való átlépés az éteri átlibbenés helyett ágyúdörrenésként kell, hogy megtörténjen.
Pedig én még a karácsonyt sem dolgoztam fel, pontosabban azt, hogy idén sem töltöttem annyi időt és úgy a családommal, ahogy szerettem volna. Ez frusztrál, de legalább dühből gyorsabban takarítom le a jeget a kocsiról. Mások is ezt teszik: hárman-négyen néhány ház távolságra egyszerre szűrjük át fogunkon az ilyenkor esedékes indulatszavakat, dacból biccentünk is egymásnak, jelezve, hogy egyformán gyűlöljük ezt a december végi kényszerű sorsközösséget. De azért csak felsózzuk a járdát, sepregetjük a "pontsemmiresemelég" havat és bosszankodunk.
Undorító egy időszak ez, és mégis. Bentről a feleség és a gyerek integet az ablakban: a munkába indulók szokásos rítusa ez. "Apa este jön hozzád!" A gyerek hiszi. Apa eddig tényleg mindig jött, és most is akar, reméljük épségben át- és hazaér majd. Beülök a már egy ideje búgó, még mindig hideg autóba, megint sóhajtok egyet. A visszapillantóban megakad a szemem egy ősz hajszálon. Nem zavar, rímel a kinti szürkésfehér valóságra. "Ráncolat", találom meg a homloki, összefüggő barázdákra leginkább illő szót. Tényleg undorító egy időszak ez, szenvelgésre és szépelgésre készteti az embert. Mindez persze alig néhány másodperc alatt suhan át az agyamon, sebességbe teszem az autót és indulok, kiforduláskor még integetek az ablakban álló családomnak, aztán elnyel a téli táj.
Útközben megint van idő agyalni. A holtidőben fedezi fel az ember a rutin fontosságát vagy annak égető hiányát. Rutinból kel fel az ember naponta – meg Isten kegyelméből –, ahogy rutinnal tudja átvészelni két nagy megzuhanás között a hétköznapokat. Hálát adok a rutinért és annak hiányáért is, hisz nem minden területen vagyunk egyformán hadra foghatók. És néha, például ilyen holtidőkben hiánygazdaságot kell folytatni, és ez azért jó, mert még több kegyelemre van szükség. A kapott kegyelem pedig jó esetben irgalmat szül mások iránt: a többi jeget kaparó, sót szóró, sepregető iránt.
Épségben átértem, este épségben haza is érek majd. Kegyelemtől repedezik a jégpáncél.
