A gyulai származású Hevesi Imre már bő három évtizede él Békéscsabán. A pedagógus végzettségű zenész kezdetben kollégiumi nevelőtanárként tevékenykedett, mellette muzsikált. Idővel a fellépései annyira besűrűsödtek, hogy abbahagyta a tanítást.
A sors fintora azonban, hogy már a pandémia előtt jó néhány évvel Mezőkovácsházán ismét főállású tanár lett. Majd miután megszületett a kisfia, Békéscsabán akart maradni, és elment GYED-re, hogy végre többet lehessen a családjával. Jelenleg három iskolában is tanít. Szeptember óta a Jankay általános iskolában is van néhány órája.
Érkezésemkor az 5/b-sek már javában gyűrték az Aki dudás akar lenni… című népdalt. Ahhoz képest, hogy a kötelező tananyag-etapot vették, rendkívül lelkesek voltak. Azonnal kaptam én is egy könyvet, és közéjük ülhettem tátogni. Pontosabban szájat tátani, hogy – noha tudtam, mégis – micsoda energiákat mozgat meg a közös éneklés. Nem is órán, hanem koncerten voltam.
– Itt mindenki szépen énekel, itt mindenki ötös – mondta Imi bácsi a nóta végén. – Tehát a legrosszabb jegy az ötös – akadékoskodtam. – Volt, aki kaphatott volna hetest, de nem kapott – reflektált a tőle már megszokott humorral.
Majd mindenki kinyitotta a könyv 25. oldalát, ahol megtekinthettük a kecskebőrből készült dudát. S hogy még teljesebb legyen a kép, Imi bácsi a YouToube-on is megmutatta a csudás népi hangszert, méghozzá a tótkomlósi születésű Szokolay Dongó Balázs prezentálásában.
– Dongó a világ egyik legjobb dudása – fűzte hozzá a tanár úr –, keresztül-kasul bejárta a világot; muzsikált a Békés Bandában, később Sebestyén Mártával, Palya Beával stb.
Azt követően minden ütem első hangjára tapsoltak egyet. A taps azonban egy kicsit hangosabb lett, mint az énekük, így megkérte őket, hogy szépen nyissák ki a szájukat, amit osztályozni fog.
Galéria
– Szuper! – jegyezte meg. – Úgy láttam, hogy itt mindenki ötös. Itt senki sem hamis, igaz, Tomi bácsi? – fordult hozzám. – Talán volt egy kis kandesz – akadékoskodtam 1.2 –, legalább így teltebb lett a hangzás. – Az a legfontosabb, hogy énekeljünk! – forrázott le.
A következő percekben Imi bácsi már egy Romhányi Áron háromnegyedes lüktetésű dalával emelte a lécet. Majd bedöglött az elektronikus technika – lassan töltött a laptop.
És végre… kinyitotta a sötét gitártokban pihenő hathúros barátját. Szemmel láthatóan és füllel hallhatóan, az örömteli helyzet egyre fokozódott (még csoda, hogy nem jöttek át a szomszédos matek teremből).
– Jobban szeretitek, ha Imi bácsi gitározik? – kérdeztem. – Persze! Igen! (Úgy tűnik, a technika is azt akarja, hogy Imi bácsi gitározzon). – Mindenki tapsolja meg a mellette ülőt! – érkezett a következő tanári ukáz. – Mi jöjjön? (ekkor volt egy kis hangzavar, de az AC/DC Thunder című opusa bizony kiütéssel győzött)
Az előadó először megmutatta, miközben elmagyarázta Angus Young egyszerű, de zseniális, ikonikus számindító gitár-trükkjét, majd mindenki elkezdett villázni. Benne volt az erő az atmoszférában; ilyen egy élményalapú énekóra.
– Szerintem kicsengettek – mondta a gyerekeknek. – Nem baj!!! – érkezett a kórus.
(maradtunk a szünet feléig; a tanbá majdnem lekéste a következő óráját)
