Majd oda(k)úszott a fazonja, egy kicsit megdorgálta, és leléptek egy jó kis bundás békát enni.
Azt követően felhívtam Boldog Gusztáv természetvédelmi szakembert, hogy vajon mennyire nárcisztikusak a kacsák? Kiderült, egy kicsit túlértékeltem önmagam, mert:
„Jelenleg fészkelési, párválasztási, területféltési időszak zajlik, és ilyenkor folyamatosak a csaták – mondja. – Ráadásul amióta a hibridek keverednek, nem lehet megállapítani, hogy melyik a gácsér és melyik a tojó.”
Kérdésemre, hogy körülbelül hány kacsa lehet az Élővíz-csatornán, elmondja, „úgy jó másfélszázan biztosan; ráadásul most fog tetőzni a kacsa boom: hamarosan kikelnek a kicsik. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy ezek nem vadkacsák, hanem házikacsák, a színük már csak némileg emlékeztet az ősükre, tőkés récére.”
Hozzáteszi, a gyulai vártóban még tőkés récék vannak, noha ők is inkább már félig háziasított, parki kacsák, például némelyik már kézből eszik.
A csabai Élővíz-csatorna + a kacsák egy klassz kombó felvetésemre megjegyzi, ez már egy gigászi baromfiudvar.
„Persze szeretjük a kacsákat Békéscsabán – folytatja –, s miután mi szelídítettük meg őket, ezért közösek, azaz senki sem vállal értük felelősséget.”
(Milyen messzire kerültem a hófehér kacsámtól.)
