Gregor tanár urat, azaz Laci bácsit épp három évtizede ismerem, így az interjú előtt/alatt/után végig tegeződtünk.
– Nem az egyedüli Gregor Laci vagy Békéscsabán, de ő nem karatés volt, hanem…
– A kézilabdás Gregor Laci a másodunokatesóm.
– Sokan összekevernek?
– Most is sokan gratuláltak, amikor megválasztották (a másik Gregor László, a Hajrá Békéscsaba Egyesület! színeiben októberben önkormányzati képviselő lett). Én amúgy gyermekkoromban a MÁV-nál fociztam. Akkor még Csabán volt vagy 10 futballcsapat, meg volt foci is. Mondjuk akkor is szidták a magyar focit, de ez a mostani tragédia.
– Mikor kezdődött a karate-szerelem?
– Szegedi főiskolásként eleinte még fociztam; majd volt egy sérülésem: az egyik lovaglóizmom meghúzódott. Azt követően elmentem a szegedi cselgáncsosokhoz erősíteni, majd néhányan elkezdtünk kungfuzni. Nem mellesleg az edző, Gajdos „Szamuráj” János elég karakteres figura volt, emiatt sokan nem is szerették. Szinte sose volt termünk. Többek között focipályákon, télvíz idején olykor gátoldalban edzettünk.
Abból a szempontból mindez arra jó volt, hogy azóta soha nem esek kétségbe, ha minket nem támogatnak – noha nem örülök neki, véleményem is van róla –, de nincs az a negatív körülmény, ami minket ki tud nyírni. Most sem álltunk le. Ahogy elrendelték a karanténidőszakot, már a következő héten online-edzéseket tartottam.
Tehát kungfuztam, közben elvégeztem a főiskolát és hazajöttem. És akkoriban még nem volt olyan, mint manapság, hogy egy városban 16 féle harcművész irányzat működik; s ha történetesen itt taekwondo lett volna, akkor most taekwondós lennék.
– Ellenben…
– Amikor Szegeden kungfuzni kezdtem, Csabán párhuzamosan megalakult az All Style Karate (Kick-box) és ebbe kapcsolódtam be. Majd 1982-ben megalapítottuk a Békéscsabai Lakótelepi SE-t, rá két évre a Békés Megyei Karate Szövetséget, amely ma már a Békés Megyei Harcművész Szövetségnek hívnak.
– Sokan voltatok, nagy volt a merítés.
– Más világ volt, nem vonta el annyi minden a gyerekek figyelmét, mint manapság; volt, hogy alig fértünk el a Szabó Pál téri suliban. Érdekes, hogy mindig volt egy-egy kiemelkedő korosztály: a 1968-asok (köztük volt Hortobágy „Jakuza” János, az első világbajnoki érmes), a ’74-esek (Debreczeni Dezsővel az élen), a ’77-esek (itt Csicsely Szilvi, Gulyás Bea, Haba Gabi és társaik domborítottak). Amúgy nagyon sok női tanítványom volt, és elég keményen is fogtam őket.
– Ez így volt, hiszen 1990-92. között én is jártam hozzád edzésre, és megtapasztaltam, hogy valóban vasfegyelem volt, de ha olyakor megjelentek a szemed sarkában a szarkalábak, akkor az azt jelentette, hogy boldog vagy.
– Az iskolában is azt vallom, az a jó óra, ahol jól érzem magam.
– Az igaz, hogyha a töri órán valaki nem tudta, hogy mikor volt mondjuk a Mohácsi vész, akkor le kellett nyomnia 20 fekvőt?
– Volt ilyen, de inkább akkor, ha fegyelmezetten volt a gyermek.
– Egyidőben az éjszakában is dolgoztál.
– Jó 10 évig. Voltak veszélyes, humoros és kiélezett szituációk egyaránt. Abból a szempontból jó volt a kidobós időszak, hogy élesben tesztelhettem néhány önvédelmi technikát… Amúgy jó pár legenda is legenda keringett rólam. Például egyszer azt mondta egy srác nekem, hogy „Figyelj! Én a Gregorhoz járok. És tudod, mit csinálna veled?” „Mit?”, kérdeztem. „Agyonütne!”, felelte.
Még olyat is hallottam, hogy egyszer összevertem vagy 20 embert. Miközben mindig is az volt a jelmondatunk: „Harc, fegyelem, erkölcs”. Ráadásul mindenkit komolyan vettem. Nem fogadtam el, hogy bratyizzon velem, és soha nem volt olyan bajom, hogy zsebre dolgoztam.
– Nem is tudom, hogy a hányadik lábad az újságírás. Megesik, hogy a beszámolóiddal megtöltöd a hétvégi megyei sportrovatok 5-10 százalékát. Önmagaddal azonban nem csináltál interjút, így nem derült ki, hogy miért álltál le a versenyzők foglalkoztatásával, mert ugye mostanság „csak” önvédelmet oktatsz.
– 2016-ban, a budapesti világkupán vonultam vissza, úgy voltam vele, hogy elég a nemzetközi bíráskodásból.
– Megsértettek?
– Nem, én úgy éreztem, hogy elismernek, tisztelnek.
– Hogy építetted fel ezt az tiszteletet?
– Nagyon egyszerűen: nem hagytam, hogy fejemen gyújtóst aprítsanak. Megesett, hogy a világszövetség akkori elnökével is vitatkoztam. És arra is büszke vagyok, hogy egyetlen egyszer sem akartak bíróként befolyásolni.
32 évig foglalkoztam versenyzőkkel. Azt sem lehet mondani, hogy nem volt eredmény, mert a megyében 11-szer voltam az év edzője. A tizedik után jeleztem is, hogy szívesebben lennék inkább a döntéseket hozó 64 szavazó közt, de ez még nem sikerült.
A versenyzőkkel a Lakótelepi SE-ben Debreczeni Dezső, Dohányos András, Hricsovinyi Károly foglalkozik olyan tapasztalt segítőkkel, mint például Haba József.
– Van egy gyönyörű nagyfiad…
– Három gyönyörű nagyfiam van! És egy nagy- és egy kislányom.
– Pardon! Most az atléta Gregor Lacira gondoltam, akinek a csabai versenyein mindig ott szurkol az egész Gregor família. Azonfelül a minap egy fővárosi rádióban, Gigi a koronavírustól nyilatkozott Németországból. (Gigi, azaz Gregor Anikó, Laci bácsi első gyermeke.)
– Igen, ő szociológus, és jelenleg Berlinben kutat.
– Te miképp élted meg a vírust?
– Noha 62 éves vagyok, de nem tartom magam begyepesedettnek: ahogy kitört a vírus, meghirdettem az online gyorsasági rúgóversenyt. Továbbá Discorde-on, Zoomon tanítottam; a gyerekek pedig örültek, hogy Laci bácsi nem hagyja el őket. Néha egy-egy anyukának belógott a fotón az ápolt körme, el is meditáltam, most ki kapja az ötöst?
