Filipinyi Ágnes: És akkor vérszemet kaptam

Filipinyi Ági azon a kiállításon a Szín-Játék című kultúrcsomagjával (festmények, tűzzománcok, kellékek stb.) mutatkozott be: egy nagyon széles skálán, a finom erotikától, a naplementén keresztül, tájképek, csendéletektől, egészen a virágos képekig, lepkékig, színházi kellékig szinte mindent megmutatott, ami élt, s mozgott körülötte. Legutóbbi tárlata pedig idén novemberben nyílt meg a békéscsabai Jaminai Közösségi Házban. Ahogy mesélt a képeiről, a múltról – tulajdonképpen önmagáról, rájöttem, ez az „anyag” sokkal több, mint egy szimpla tudósítás. (A régi ismeretségünkből fakadóan tegeződtünk.)

– Mi a végzettséged?

– Autodidakta vagyok... A Rózsa gimiben kezdtem a középsulit, de mivel utáltam iskolába járni, és ráadásul megbuktam a kedvenc tárgyamból, magyarból, így később, egy másik intézményben végeztem. De előtte, alig 18 évesen férjhez mentem. Hááát… az ellenségemnek sem kívánom azt az időszakot – ezzel, szerintem mindent elmondtam. Kemény négy év után, nagy nehezen úgy váltam el, hogy nem öltek meg.

– Féltékeny volt a pasas?

– Mindenki magából indul ki. A válást követően jobbnak találtam, hogyha az országból is elmegyek. Amúgy is kalandvágyó vagyok, és lehetőségem nyílt arra, hogy kimenjek Németországba dolgozni. Mint komoly fésűs fonónő, Lipcsében tölthettem el három évet.

– Vilkómen in Lájpcih! (max. eddig tart a német tudatlanságom – S. T.)

– Ja, natürlich… und.... letelt a szerződés, hazajöttem, és mivel nem találtam a helyem, felmentem Budapestre.

– Nem lett volna jobb, ha kint maradsz Lipcsében? Bár állítólag a Stasi keményebben dolgozott, mint az itthoni, hasonszőrű állambiztonsági szervezet.

– Bennünket az annyira nem zavart, nem mi voltunk a célszemélyek. Bár amikor egyszer a németek az utcán meghallották, hogy magyarul beszélünk, utánunk kiabáltak: „Fascist!”. Mi meg jót röhögtünk ezen.

– Miközben a néhai NDK-s területeken most sokkal több a neonáci, mint a volt NSZK-sokon. Tehát hazajöttél. Budapest.

– Azzal a barátnőmmel mentem fel a fővárosba, akivel Lipcsében laktam együtt. Ő azonban hamar feladta, és ott hagyott engem. Először egy kis mézüzemben kaptam munkát, de csak kemény egy hétig bírtam, ugyanis összetűzésbe kerültem a főnökömmel, mert miniköpenyben kellett volna hajlongani előtte, amikor pakoltunk. Nyitott embernek tartom magam, de nem vagyok kifejezetten mutogatós, inkább leléptem. Azt követően egy fonógyárban dolgoztam három évig, mint mázsáló, aki leméri és iktatja az elkészült fonalat.

– Kétségkívül a képeidben benne van az egész életed.

– Voltam titkos ügykezelő is!

– Hűha!

– Ami annyit jelentett, hogy a Gyár- és Gépszerelő Vállalat kirendeltségén fénymásoló és iktató voltam. A kezem között mentek át a fontos okmányok, de az engem különösebben nem érdekelt. Sokkal jobban örültem annak a macskának, amit az udvaron találtam, akiről először azt hittem, hogy egér, mert olyan picike volt. Gondolom, elpusztulhatott az anyja, mert még a kis vérrögök is rajta voltak. Megmentettem!

A gépszerelőnél egy évig voltam, mert meg ott a főnökasszony piszkált. Időközben anyukám megbetegedett és úgy döntöttem, hogy hazajövök. Majdan a Cipész KTSZ.-nél helyezkedtem el; és egy jó fél év múlva szólt egyik ismerősünk, hogy a színházban kellékest keresnek. Elfogadtam, bár nem tudtam, hogy mire vállalkozom, mert ott ezermesternek kell lenni! Kereken 33 évig maradtam a Jókaiban.

– Sosem akartál színész lenni?

– Dehogynem. Először hétévesen voltam a színházban, az Aranyembert láttuk! Ma is emlékszem egyes részletekre! Ez úgy látszik, megpecsételte a sorsom! Kicsi lányként mindig színházast játszottam. Az udvaron balról volt egy bukszus-, jobbról mogyoró- és hátul orgonabokor. Ez mind összekuszálódott, mintha egy mennyezet lett volna, kifeszítettem egy madzagot, arra egy lila-fehér ágytakarót… és az volt az én színházban.

– Mit játszottál?

– Arra már nem emlékszem, de egy személyben minden én voltam: jegyszedő, takarító, primadonna, szubrett és hősszerelmes. Énekeltem, táncoltam. Olykor volt közönség is!

– Általánosban nem szavaltál?

– Nem voltam annyira verses, Inkább mesejátékokban használták a tehetségem, mint púpos, öreg király, vagy komoly, paraszt apa! Eközben az életem is elég nagy dráma volt: 11 éves koromban egy jó fél évet teljesen egyedül laktam a Bajza utcai lakásukban, mert az anyukám nem tudott Békéscsabán elhelyezkedni.

 

– Nem volt otthon veled senki?

– Nem. Napközisként este hatig voltam az iskolában, és már kilencévesen be tudtam fűteni, mostam, takarítottam. Néha rám néztek a szomszédok.

– Pici lány korodban már festettél?

– Jaj… majdnem kihagytam: még általános sulis koromban anyuval egyszer már laktam Budapesten, miután lett munkája és magával vihetett. A szabadszellemű Izabella utcai általánosba jártam. Nagyon szerettem azt az iskolát, de fél év után haza kellett jönnünk, mert azt mondták, hogy mivel üres a csabai lakás, emiatt elveheti a tanács.

A pesti cimborám rajongott Krencsey Marianne-ért, állandóan őt rajzolta. Ez nagyon tetszett, én is megpróbáltam, többek között Sophia Lorent, Bridget Bardot-t stb. Abból az időből két rajzom még ma is megvan. Sajnos azonban a csabai általános sulis rajztanárom elvette a kedvem a rajzolástól, a festéstől.

– Mikor jött vissza a kedved?

– Nem tudom pontosan, mert már szalajtok… Úgy a ’90-es évek vége felé az egyik ismerősömnek volt egy ruhaboltja, ahol igen jó képek voltak a falon. Kiderült, az egyik barátnője, Rúzsa Ilona az alkotó, akinek hamarosan be is mutatott. Ilona egyébként fest, tűzzománc képeket, ikonokat készít, saját kézzel faragott keretben.

Majd annyira összebarátkoztunk, hogy elhívott egy nyári, egyhetes alkotótáborba. Otthon be is csomagoltam, mire azt kérdezte az anyukám, hogy „Hova mész kislányom?”. „Fogalmam sincs”, feleltem. Akkor valóban nem tudtam, ahogy azt sem, hogy kinyílik majd előttem egy új világ! Nagyon hálás vagyok Ilonának érte!

Újdonsült barátnőm azt mondta, hogy a bánkúti kastélyban van a tábor, amelyet egy szép nagy park vesz körül, és lesz időm kipihenni magam! El is képzeltem, hogy milyen jót fogok majd sétálni, elmélkedni… Amikor viszont megérkeztünk, döbbenten vettem észre, hogy minden milyen kicsi. „Hát mit fogok én itt egy hétig csinálni?”, tettem fel a kérdést önmagamnak. Szakadt, sodronyos ágyak, szalmazsák, lópokróc volt a szobákban.

– Remek kis kolesz feeling.

– Szinte meg sem érkeztünk, de már mindenki elfoglalta a helyét, és elkezdett dolgozni. „Most akkor én mit csináljak?”, kérdeztem Ilonától. „Alapozzál!”, kaptam az ukázt, és megmutatta hogyan kell. Közben azon gondolkodtam, hogy a színészportrékon kívül még egy fát sem rajzoltam le életemben. „Jaj, itt aztán kiderül, hogy nem tudok semmit, egyáltalán, mit keresek itt?”, halmozódtak bennem a további kérdések. Majd kaptam ceruzát, radírt, egy kis ecsetet; illetve egy üveglapra színenként, fogkrém mennyiségű festéket, és azon a héten hat képet festettem.

Galéria

– Mi, vagy ki volt az alany?

– Ekkor még csak másoltam. Többek között belekezdtem egy kalapos kislány portréjába, de a szeménél megakadtam. Akkor odajött Ilona, és azt mondta, „Tegyél bele narancsot!”. „Narancsot?” Beletettem, és elkezdett élni a szeme. Mindenki odajött és azt mondták, hogy „Jaj ez nagyon nehéz!”. Befejeztem, utána pedig megláttam egy magnóliát az újságban, és azt kezdtem festeni. Ekkor megint azt mondták, hogy „Jaj, ez nagyon nehéz!”.

– Miért mondták?

– Fogalmam sincs és akkor rátaláltam egy román festő, mediterrán hangulatú képére, ami nagyon megtetszett, és el kezdtem másolni. Közben odahajolt hozzám Kolarovszki Zoli (Békés megyei művésztanár – S. T.), és azt mondta, hogy „Most állj fel, menj hátra, és nézd meg, hogy mit csináltál…” A korábbi sikerélmény hatására – és ha már „minden olyan nehéz” –, megláttam egy gyönyörű, lazúros, téli képet:  kis sikátorral, a domboldalon, temetővel. Belekezdtem! Az lett életem negyedik képe. A táborvégi kiállításon már meg akarták venni. 

És akkor vérszemet kaptam…

(Egy kis amerikai limonádé: a fentebb említett pirszinges lány később az életem párja lett – S. T.)

***

Filipinyi Ágnes Tűzzománcba álmodott képek című kiállítása megtekinthető 2022. január 7. és 31. között, a Jaminai Közösségi Ház (Orosházi út 101.) nyitvatartási idejében.