Érdekel az önismeret, az emberismeretet, és a szakmámba is vág. Nagyon sok mindent le lehet olvasni az emberek metakommunikációjáról, a hangokra reagáló testhelyzetükről. Valaki fél a vihartól, egyenesen szorong. Vagy ha valaki összerezzen egy hangosabb "sziától", az a hallásérzékenységen kívül is rámutathat valamire. Az összegzésem nem tételszerű, csak szubjektív megfigyelések "masszája".
Elképzeltem pélául egy gyermeket, aki az utcán mosolyog, szeret játszani, csak a jó dolgokra fogékony, de félelem és szorongás fogja el, ha otthon közelében van egy személy. Az elképzelt történetből talán kiderülhet valami, de lehet, hogy nem.
Nagy házban járunk, amelynek minden szobája világos és színes, a kert tele gyümölcsfákkal és virágokkal. A gyerekszoba játékokkal, mesekönyvekkel van megtöltve. Tökéletesnek tűnik az otthon, a modern berendezési tárgyakkal, használati eszközökkel együtt. De valami történik. Hirtelen becsapódik az ajtó. Két férfi hangját hallani az udvaron, mintha kiabálnának.
De vissza a gyerekszobába. Valami csörgés hallatszódik az íróasztal alól, de az asztal maga egy púder színű pléddel van befedve, mintha sátor lenne. Így nem látni mi történik az asztal alatt. Az egyik férfi besiet ebbe a gyerekszobába. Idegesen keres valamit, vagy valakit. Meghallja a csörgést. A pléd alá néz, megtalálja, akit keresett és kiemeli az asztal alól a csörgés okozóját. A férfi egy kislányt fog meg. A kislány annyit kér - Apa tegyél vissza!
Az apa nem teszi vissza, inkább kiviszi őt, és mosolyogva mondja: most elmegyünk a boltba. Közben kint egy nő, a másik férfival dulakodik. A kislány megkérdezi az apát: Mit csinál bátyus anyával? Az apa a kislányra néz, de nem szól semmit. Visszaviszi a kicsit a házba, egészen be a gyerekszobába. – Picit játssz még! – mondja.
Az apa elsiet a telefonhoz, hív valakit, és kiszaladt az anyához. A kislány kijön az asztal alól, megáll a nyitott ajtóban, annyit lát, hogy szaladgál mindenki. Anya remeg, mintha sírt volna, de nem biztos. A bátty megingog, alig áll a lábán, és csúnya szavakat mond, de érteni alig lehet. Apa védi az anyát, akit ellök a fia, anyának betörik a feje.
Aztán zúgások, kiabálások hallatszanak, valamilyen fények látszanak. Autók állnak meg, egyik kék-fehér, másik pirosas. Kérdezősködnek, hogy mi történt. Jegyzetelnek.
Az anya fiának a kezét, mintha összekötözték volna. Elviszik. Anyának bekötik a fejét valami fehér hálóval. Apa beszél a megjelentekkel. Fogja a fejét érthetetlenül. Pedig nem nehéz a feje, hogy fognia kellene. Félrenéz és meglátja a kislányt. Beküldi. A kislány bemegy a gyerekszobába, az asztal alá bújik, magára húzza a lepedőt is. Apa utána megy, ki akarja venni az asztal alól. De a kislány az mondja: jó itt. Az asztal alatt alszik el.
Másnap az óvodában minden úgyanúgy megy, mint máskor. Játék, nevetés, rajzolás és sok-sok aktív program. Hirtelen vihar kerekedik, nagy szél csapja be az ajtót, betörik két ablak. A kislány ordítva össszegubózik magzatpózba, közben bepisil. Mindenki köré siet, hogy mi a baj. A kislány észreveszi, hogy nézik. Azonnal abbahagyja a sírást, és borzasztóan szégyelli magát. Annyit mond: bocsánat. Cöndben kimegy a mosdóba ruhát cserélni. Utána egész nap csönben van, szorongva és szégyenkezve úgy csinál, mint aki játszik...
