Fekete Péter: Én itthon vagyok Békéscsabán, innen merítkezem

Fekete Péter most a cirkuszról álmodik nagyot.

Én itthon vagyok Békéscsabán. Néha csak rövid időre tudok jönni, és az emberek sokszor nem is látják, hogy itt voltam, de attól még  hazajárok ide. Innen merítkezem. A munkához, amit most Budapesten és Európában végzek, szükség van munícióra. A muníciót pedig az ember a családból tudja meríteni és abból a szeretetteljes alkotó közegből, ahová mindig visszanyúlhat: ilyen nekem a Békéscsabai Jókai Színház – mondta Fekete Péter, amikor legutóbb „itthon” járt.

Fekete Péter nyolc éven át volt a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója. Személyében a csabaiak olyan kreatív és fáradhatatlan embert ismertek meg, aki mindig valami újdonságon töri a fejét. Mondják, ő az, aki a csabai teátrumot feltette Európa térképére, most pedig – úgyis, mint egykori bűvész – azon munkálkodik, hogy a cirkuszművészetet újítsa meg az országban, sőt, talán az egész kontinensen.

Békéscsabán töltött éveit valamennyien nyomon követhettük, mostani interjúnkban arra próbálunk választ találni, mi mozgatja, mi motiválja folyamatos megújulásra azt a Fekete Pétert, aki élete első 18 évét Fekete Gáborként élte meg.

 

„Fekete Péter öcsém…”

 

– Hogyan lett Fekete Gáborból Fekete Péter?

– Amikor a szüleim még csak vártak engem, úgy döntöttek, hogy ha fiú leszek, akkor édesapám ad nevet nekem, ha lány, akkor édesanyám. Megszülettem, és édesapám Péternek nevezett el, de anyám amellett kardoskodott, hogy akkor majd mindenki csúfol, ahogy a dalban is van: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott…” Szóval egy darabig csak úgy voltam beírva a nagykönyvbe, hogy Fekete fiú. Némi vita után aztán Gábor lettem, és úgy éltem több, mint 17 éven át. Aztán egyszer, amikor egy operettszínházas „haknibrigáddal” léptem fel bűvészként, akkor így mutattak be: Fekete Péter bűvész következik. Először tiltakoztam, fel voltam háborodva, de aztán valahogy rajtam ragadt a név. Később Németországban már ezen a néven léptem fel, majd az anyakönyvemben is átírattam a nevet, de a szüleimnek és a régi barátaimnak Gábor maradtam.

 

Németországban keleti „vendégmunkás” voltam

 

– Hogyan került Németországba?

–  Magyarországon az artista iskolában akkor nem volt bűvész tanszak, viszont megtudtam, hogy Münchenben van ilyen. Ez egy magániskola volt, ahhoz, hogy kimehessek egy hosszú listányi engedélyt, dokumentumot és igazolást kellett beszereznem, ami mintegy másfél évembe telt, de sikerült. Azt is leírtam – mert jól hangzott – hogy az ott megszerzett tudást majd hazám kulturális életének jobbítására szeretném fordítani, akkor még nem tudtam, ez mennyire igaz lesz később.

– Hogyan teltek ott a mindennapjai?

– Amellett, hogy tanultam, elő kellett teremteni a megélhetés költségeit is. Azt hittem, hogy menni fog a bűvészkedésből, de ez nem volt olyan egyszerű. Így aztán mindent elvállaltam, amit csak lehetett, volt például, hogy egy milliomosnál uszodát takarítottam. Szerencsémre az iskola igazgatója, aki bűvészkellék-kereskedő is volt, rendszeresen járt konferenciára, ott kiállított és árult is. Kellett neki egy segítség, aki viszi a bőröndöket és be is tudja mutatni az eszközöket, így aztán vitt magával. Volt, hogy felléptem az Oktoberfesten, ott sok pénzt kereshetett az, aki ügyes volt és le tudta kötni a vendégek figyelmét. Emellett volt egy bűvészkellék-készítő, aki egy idő után beengedett magához, ott dolgoztam és rengeteget tanultam tőle, amit aztán a díszletépítésnél is fel tudtam használni. Az akkori Nyugat-Németországban én egy keletről jött, másodrendű vendégmunkás voltam. Nagyon nagy tanulság volt egy intellektuális társadalomban kisebbségi szerepben élni.

 

Jöttek a gyerekek, majd Wales

 

– Közben családot alapított, egy ideig Magyarországon élt, de aztán megint jött egy váltás. Miért?

Dilemmáztunk a feleségemmel azon, hol szüljünk. Végül az otthon melege, a gyökerek miatt hazajöttünk Szombathelyre. Az otthon biztonsága erősebb volt minden kalandvágynál. Később, amikor a gyerekek 2 és 3 évesek voltak, a feleségem Walesben kapott lehetőséget egy mozgássérült gyerekkel foglalkozó intézet létrehozásánál. Gondoltuk: miért ne? Így belevágtunk, elmentünk. Angolul nem tudtam, de németül igen, így megkérdeztem az egyetem német tanszékének vezetőjét, hogy bűvészként, német nyelvtudással mit tudnék kezdeni? Ő elmondta, hogy Bristolban van egy cirkuszművészeti, Cardiffban pedig egy színművészeti iskola. Elmentem Cardiffba a Welsh College of Music & Drama színművészeti egyetemre. Bűvész trükköt mutattam be, azt bizonygatva, hogy erre szükség van – végül ott tanulhattam, izgalmas volt visszaülni az iskolapadba.

– Később már tanérként jött Magyarországra a színész hallgatókkal.

Két év után azt ajánlottam az egyetemnek, hogy az úgynevezett utazószínházi tananyagot Magyarországon tanítsuk a fiataloknak. Itthon akkor kezdett igazán fontossá válni a nyelvoktatás, ott pedig jó lehetőségnek tűnt, hogy az úgynevezett utazószínházi tananyagot egy másik országban tett turnéval mélyítsük el. Itthon ehhez az illetékes minisztérium is hozzájárult, így később már ezt taníthattam kint. És persze jöttünk az angol színész hallgatókkal Magyarországra, egy-egy egyetemre teljes darabokkal. Megterveztünk minden egyes részletet attól kezdve, hogy hogyan fér el a díszlet, hogyan visszük át, mit kell vinni, mit érdemesebb ott megvásárolni és hasonlók. Hat éven át összesen 24 ilyen produkciót hoztunk ide. Jordán Tamás akkor alapította meg a Merlin színházat, ott volt a bázisunk.

 

„A Nemzeti Színházban, a megyejáráson ismerkedtem meg Békéscsabával”

 

– Hogyan folytatódott a kalandos életút?

Jordán Tamás hívására a Nemzeti Színházhoz mentem. Szólt, hogy kell neki egy ember, aki nyelveket beszél, és külföldi kapcsolatai vannak. Felkért, hogy segítsek neki a nemzetközi és oktatási teendőkben, és az országos kapcsolatok jobb kiépítésében, így lettem a nemzetközi kapcsolatok és oktatási ügyek igazgatója. A megyejárás program keretében lényegében itt ismerkedtem meg jobban Békéscsabával is. Kiderült számomra, hogy a Békés megyeiek egészen kivételes szakmaisággal, lelkesedéssel álltak mindehhez.

 

Békéscsaba után jött az újabb nagy álom, a cirkusz

 

A Nemzeti Színház után a Vajdaságban rendezett, majd következett Békéscsaba. Ezt az időszakot valamennyien végigkövethettük, s talán azt gondoltuk, hogy 8 évnél több időt tölt majd velünk. Aztán megszólította a cirkusz. 

Igazából először a politika szólított meg. Felhívott a kultuszminiszter azzal, hogy a minisztériumban szükség volna a munkámra. Erre azt mondtam, hogy van itt Békéscsabán egy fantasztikus alkotóközösség, ahol jól érzem magam, másrészt a tudásom inkább intézményvezetői tudás, amit egy íróasztal mögött nem biztos, hogy tudok hasznosítani. Kértem, hogy inkább intézményvezetőként gondoljon rám. Aztán fél év múlva jött azzal, hogy akkor van egy intézmény, amit meg kellene újítani… Borzasztóan nehéz döntés volt. Azt az évadot még végigcsináltuk együtt, megbeszéltük a társulattal a továbbiakat, és ők rábólintottak, hogy menjek a további álmaim felé.

– Minden művészeti ágnak vannak felfelé ívelő periódusai és hullámvölgyei, most a cirkuszművészet gondban van. Hogyan lehet megújítani?

–  A tévé, az internet korszakában a mozi, a színház, pláne a cirkusz komoly bajba keveredhet, akár eltűnhet, ha nem tud megújulni. Hál Istennek sokan törekednek a megújulásra, nekünk itt, Európa közepén a saját utunk van. Úgy gondolom, az élére kell állnunk a cirkuszművészet megújulásának. A nagy csoda, hogy ehhez építhetünk egy új cirkuszművészeti központot. A régi épületet nagyon szeretjük, de technikailag elavult. Az új épület egy olyan modern központ lesz, amelyben helyet kap múzeum, kortárs és klasszikus cirkuszi tér, kutatótár, artistaképző iskola – lesz benne minden, ami a fejlődést szolgálja. Egy olyan találkozóhellyé válhat majd, ahová Európa bármely tájáról eljöhet, akit a cirkusz bármilyen szinten érdekel. Talán nyárra meglesz a telek, onnantól úgy három év múlva lehet készen ez az új központ. Ezt az álmot szeretnénk most megvalósítani.

Megosztás:

Címke: , ,