Fejezetek Békéscsaba történetéből: Kik voltak, honnan jöttek őseink?

A hagyomány szerint Csaba faluját 1718-ban alapították újra, közvetlenül a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc kora után. A közhiedelemmel ellentétben nem néptelenedett el a török uralom alatt (Békés megyében: 1566-1695) a helység, bizonyos időszakokban megülték, majd elmenekültek lakosai. Ezt követően a megszállók kiűzését kísérő háborús időszak, a szabadságharc szülte létbizonytalanság, de a rácok fosztogatásai sem kedveztek még évekig a megtelepedésnek.

1717-ből van először írásos forrásunk arra nézve, hogy Csabán ismét megjelent az élet, ez pedig az abból az évből való összeírás. Eszerint már 22 család lakott itt, akik közül 20 református magyar volt. A kutatások szerint ezek az első telepesek Gerláról, Békésről és Dobozról származtak, és már 1717 előtt elkezdtek idevándorolni. Ezzel párhuzamosan 1704-1714 között megindult egyfajta spontán idevándorlás is felső-magyarországi vármegyékből. A benépesülést tehát egy több évtizeden át zajló folyamatként kell értelmeznünk, amely korábban elkezdődött, s látványos méretű letelepedési mozgalommá duzzadt a következő évtizedekben.

Az új telepesek tömeges mértékű bevándorlása 1723 után kezdődött, amikor Harruckern János György hadi élelmezési biztos a császári udvarnak tett szolgálataiért cserébe megkapta a megyét. Mivel ez a terület meglehetősen ritkán lakott volt, még a vadállatok is igen elszaporodtak, arra törekedett, hogy ezt a hatalmas földterületet legyen, aki megműveli, méghozzá minél hamarabb. A föld javaiból tudta ugyanis saját kiadásait fedezni, valamint az adót fizetni. Így ő és jószágkormányzója, Thúróczy Miklós úgy vélték, máshonnan kell idecsalogatni jobbágyokat, hogy a munkát elvégezzék, s hogy minél hamarabb és többen jöjjenek, kedvező adófeltételeket kell számukra biztosítani. Emellett azt is gondolták, hogy az azonos vallású és nemzetiségű jobbágyokat egy helyre, egy településre kell telepíteni, elkerülve minden ellenségeskedést, amely a munkát hátráltatná. Így indult meg a felvidéki szlovákok tömeges betelepülése-betelepítése Csabára.

Ugyancsak a hagyomány világít rá az első, név szerint is ismert idevándorló felvidéki szlovákokra. 1717-ben három férfi – Duna János, Szekerka János, és Valent Jakab – kért engedélyt, hogy családjaikkal Csabán telepedhessenek le. Ezt követően, s főleg Harruckern és Thúróczy ösztönzésére, az addig csak kisebb csoportokban idevándorló felvidéki jobbágyok tömegesen, több hullámban érkeztek a megyébe és Csabára. Mindannyian evangélikus felvidéki szlovákok voltak, akik sok helyről, több megyéből érkeztek a jobb élet reményében. Főként Gömör, Hont, Pest és Nógrád vármegyékből, majd Abaúj, Árva, Bars, Borsod, Heves, Liptó, Nyitra, Sáros, Túróc és Zólyom megyékből jöttek Csabára.

A földesúr számos kedvezményt biztosított a betelepülőknek. Az egyik ilyen egy szabadabb jogi helyzet felkínálása volt. A felvidéki evangélikus jobbágyok örökös jobbágynak számítottak ugyanis eredeti lakhelyükön, akik nem költözhettek el a földjükről, szökés esetén régi uruk vissza is követelhette őket. Itt viszont szerződéses, azaz taksás viszonyt kínáltak fel számukra, amellyel a természetbeni szolgáltatásaiknak egy részét vagy egészét évente egy összegben megválthatták, de a szabad költözés jogát is visszaszerezték.

Sokan jöttek azonban ide úgy, hogy nevet változtattak és elszöktek otthonról, pont azért, hogy régi uruk nehogy a nyomukra akadjon. Itt aztán bőségesen hasíthattak maguknak jó minőségű termőföldet, de 2-3 évre adómentességet is kaptak. Nem maradt persze mindenki örökre Csabán aki ideköltözött, sokan továbbálltak a mentesség lejárta után.

A vándorlás másik oka a vallási üldöztetésekben kereshető. A török által korábban nem birtokolt részeken, így a Felvidéken is erőteljes vallási üldöztetésnek voltak kitéve a protestáns – evangélikus és református - egyházak tagjai. Békés megyében azonban nem volt, aki háborgassa őket, s a katolikusok is csak az 1740-es években jelentek meg Csabán. Már 1718-ban lelkészük is volt, Suhajda János nevű, de emeltek itt imaházat is a mai evangélikus kistemplom helyén, majd 1723-ban újabbat emeltek ugyanott szilárdabb, tartósabb anyagból. Végül 1745-ben kaptak engedélyt, hogy ugyancsak ennek a helyén építsenek egyhajós templomot égetett téglából, melyet később kereszthajóval és toronnyal egészítettek ki, így épült fel, amit ma evangélikus kistemplomnak hívunk.

Hagyományaik és kultúrájuk részeként pedig azt a szlovák nyelvű evangélikus énekeskönyvet használták az istentiszteleteken, amelyet tranosciusnak nevezünk. A 400-nál is több éneket tartalmazó könyvet egy Juraj Tranowsky nevű szlovák, liptószentmiklósi evangélikus lelkész és egyházi énekköltő szerzette és állította össze, hogy a vallási üldözések korában összefogja az evangélikus híveket, lelki összetartozásukat megerősítse. Először 1636-ban jelent meg, amely szerzőjéről is kapta a nevét, és a csabai szlovákok mind a mai napig használják, holott a mai Felvidéken már ismeretlen. Különlegességét jól jelzi, hogy a békéscsabai települési értéktárnak része 2017-től.

Szalay Ágnes