Most meg? Legalább egy tucat hófehér, plusz néhány túlélő tarka. A tarkák sorsa rejtély: vagy nyugdíjba mentek, vagy felszívódtak a történelem zavaros vizében. Esetleg átálltak a fehérekhez. Árulás? Nem kizárt. Ami viszont biztos: ma már egy komplett libakommandó uralja a terepet. Mindenhol ott vannak: északon, délen, a part mentén, a vízen. Úszkálnak, mint valami vízi járőrök. Figyelnek. Mindig figyelnek. Nem bántanak – csak jelzik: „Ez itt az én területem, koma.”
Boldog Gusztáv, Békés megye Matula bácsija korábban elmesélte, ezek minden bizonnyal házi libák, akik valamikor megszöktek egy tanyáról, majd rájöttek: „Hé, itt nincs gazda… akkor ez most a miénk.” És azóta is nagy buzgalommal védik frissen megszerzett birodalmukat, mintha legalábbis határőrség lennének.
Libazugban – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Alapszabály: három méteren kívül béketűrők. Ha az ember lassan közelít, a liba feláll, méltóságteljesen eltotyog, és a tekintete azt mondja: „Jól van, ma még élsz.” De ha valaki hirtelen lép be ebbe a bizonyos három méteres zónába, akkor ott vége a diplomáciának. A liba azonnal hadüzenetnek veszi a dolgot, és beindul a vészprotokoll: szárnycsapkodás, gágogás, csőrharc.
És szaporodnak is. Nem kicsit. Nagyon. Évente egyszer, ritkábban kétszer költenek, öt-hat fiókát. Gyors matek: ez már majdnem egy kisebb település. Négy év múlva simán lehetne saját önkormányzatuk. Polgármesterrel. Ahhoz képest még visszafogottak. Egyelőre.
Persze amúgy aranyosak. Tényleg. Szépek, hangulatos a gágogás, idilli a látvány… egészen addig, amíg egy reggel arra nem ébredünk, hogy ki van táblázva a part:
„Belépni tilos – kivéve libáknak!”
Galéria
Mert lassan világossá válik: itt már nem mi tartjuk a libákat, hanem ők tartanak minket.
