Fájnia kell Trianonnak? - jegyzet

2020. június 5. 11:57 | D. Nagy Bence

Fájhat-e valaminek az elvesztése, ami sosem volt az enyém? Szabad-e egyáltalán Trianonnal kapcsolatban mást érezni, mint fájdalmat? Egy rendszerváltás után született fiatalember gondolatai következnek.

“Magyar az, akinek fáj Trianon.” A híres idézet a közhiedelemmel ellentétben nem Illyés Gyulától vagy Karinthy Frigyestől, hanem Patrubány Miklóstól, a Magyarok Világszövetségének elnökétől származik, ráadásul a “közelmúltból”, a 90-es évekből. Bár a mondat valóban hangzatos, személy szerint problémásnak érzem.

Fontos tisztázni, hogy az úgynevezett békediktátum (önmagában is paradox kifejezés), amelyet Magyarországra erőltettek száz évvel ezelőtt, valóban igazságtalan. Nemcsak Magyarország sérült meg, de az igazság is, a kastélyban meghozott, vagy legalábbis ott érvényre emelt döntés ugyanis messzemenőkig aránytalan volt. Tragédiának azt nevezzük, amiért már nem szeretnénk, ha minket sajnálnának, mondta egyszer valaki, ez pedig valóban tragédia. Nincs bennem revizionista indulat, a kapott sebet azonban magam is látom. Ha az ember nyílt sebbel találja magát szembe, megpróbálja ellátni azt. Ezt a sebet száz éve nem tudtuk bekötözni, mert – és ez is a tragédia része – nem volt, aki ellátott volna bennünket. Így jobb híján magunkat kellett volna bekötöznünk, erre viszont nem voltunk képesek, sokszor önhibánkon kívül.

1991-ben születtem, a rendszerváltozás után. Nekem már a Kádár-korszak sem lehetett zsigeri élményem (még ha bizonyos képződményei fenn is maradtak és máig kísértenek minket), az azt megelőző időszakok pedig pláne nem. Anyai nagyapámtól sokszor és sokat hallottam Trianonról, amelyről mindig keserű indulattal beszélt, és ez az indulat mind a 93 évét végigkísérte. Nagyapám 1924-ben született, így szinte első kézből tapasztalhatta meg, mivel is járt az ország több mint kétharmadának, köztük a Békés megyéhez közeli területeknek az elcsatolása.

Gyerekként is éreztem a döntés igazságtalanságát, felnőttként pedig az igazságtalanság több árnyalatát is megértettem vagy érteni vélem. Mint minden feldolgozatlan trauma, ez is átitatta a soron következő nemzedékeket, és ezt még a szocializmus következetes történelemhamisítása sem tudta felülírni. A kérdés az, hogy ki dönti el, hogyan beszélünk Trianonról? Egyfelől Juhász Gyulával is egyet tudok érteni, aki azt írta, hogy “Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá”, másfelől József Attilával is: “Majd nemes haraggal rohanunk előre.” Szélsőségek, amelyek között azonban húzódnia kell valamilyen átmenetnek.

Meg kellett állapítanom, hogy nekem nem fáj Trianon. Nem fájhat, de legalábbis egészen biztosan nem fájhat úgy, ahogy azoknak fájt, akik átélték, és különösen azoknak, akik az elcsatolt területek valamelyikén éltek, élnek. Nem veszem a bátorságot, hogy a saját érzéseimet egyenértékűnek tartsam azokéval, akik első kézből élték át a békediktátum hatásait. Ellenben átérzem az igazságtalanságot és megemlékezem. Ezért azzal a mondattal sem értek egyet, amely szerint magyar az, akinek fáj Trianon. Ha Illyés vagy Karinthy mondta volna, akkor sem lenne igazabb. A mondat valójában így pontos: “Az egészen biztosan magyar, akinek fáj Trianon.”

Nem érzünk, nem érezhetünk mindannyian ugyanúgy egy dologgal kapcsolatban, legyen szó akár egy ilyen fontos történelmi eseményről. A magyar identitásom nem ehhez a tragédiához való hozzáállásomból fakad, nem lehet ez a zsinórmérték, még akkor sem, ha valóban egy megcsonkított országba születtem hetven évvel a békediktátumot követően. Igen, mindenképpen hozzátartozik a magyar identitáshoz Trianon, ahogy hozzátartozik 1526, 1848-49 és 1956 is. De vajon ezeknek a sorstragédiáknak kell-e meghatározni bennünket? Van-e mód a gyógyulásra?

Engem személy szerint sokkal inkább mozgat az a kérdés, hogy vajon, mindezeket megélve, túlélve, mi a dolgunk most egyénenként és nemzetként? Száz évvel ezelőtt valami megtört bennünk, magyarokban. Ezt a törést azóta sem dolgoztuk fel, pedig fel kellene. A feldolgozás semmiképp sem azt jelenti, hogy egyetértünk a diktátummal, de azt igen, hogy felfogjuk és megértjük az elengedésben rejlő erőt. Az elengedés nem feledést jelent, hanem megbocsátást. Megbocsátást azoknak, akik annak idején így döntöttek egy nemzet élete felett, és megbocsátást saját magunknak. Mert a sebeket be kell kötözni, a hegek pedig – immár gyógyultan – segítenek emlékezni. A különbség annyi, hogy onnantól nem a sebeink határoznak meg bennünket, hanem a gyógyulásunk, ez pedig mindannyiunk közös érdeke.

 

További programok »

Életmód

Autómentes nap Békéscsabán

A környezetbarát és fenntartható városi közlekedést népszerűsítik minden évben az Európai Mobilitás Héten, amelynek kiemelt napja szeptember 22-e, az autómentes nap. A csabai önkormányzat kedden bringás reggelivel köszönte meg a kerékpárosoknak azt, hogy nem ültek autóba. A városi rendezvényekhez helyi iskolák és óvodák is csatlakoztak. A Kölcsey utcai óvodások kerékpáros felvonulással hívták fel a figyelmet a környezetbarát közlekedésre.
2020. szeptember 22. 16:39
FEL