A pontos koordináta: a vasútállomás parkolója melletti ex-raktársoron hédereznek a jószágok. S mihelyst a fényképezőgép expozíciós gombjára emelem kezem – huss… egy elrepül, majd az összes.
A hip-hop galamberdőt látva, akarva-akaratlanul Hitchcock Madarak című mozija ugrik be.
Márpedig véletlenek nincsenek, ugyanis épp a fővárosi Kovács Gábor Dénes színházi rendező és két tanítványa jön velem szemben. És naná, hogy próbálnám is őket a Madarak moziról faggatni, de… sietnek a Jókaiba vizsgázni, meg reggel amúgy sem dolgoznak.
Azt követően egy taxis, aki mindet tud, elmeséli, hogy akkor vannak itt nagyon sokan, amikor a vagonokból a teherautókba átrakodják a gabonát, és ami lehull a talajra, azt galambok fel-felcsipegetik. Kvázi a háztetőről lesik a vonatok érkezését.
Természetesen a miértekkel és a hogyanokkal kapcsolatban Boldog Gusztáv természetvédelmi szakembert is megkérdeztem. (Nyilván, már fentebb leírtam a megfejtést, de olyan jó volt Gusztó Kapitányt hallgatni.)
Ahol nagyon sok a galamb – mondja –, biztos, hogy száz méteren belül ott van a fészkelőhelyük is. Ráadásul a vasútállomás környékén jó néhány régi épület áll, amelyeknek a padlásaira akár egy pici lyukon át is bebújhatnak. Az a belső tér pedig egy kifogástalan lakhely nekik. Azt követően a kirepülő szaporulat, illetve az egész állomány a tetőkön hesszel.
A másik indok – teszi hozzá –, pedig a földre hullott gabona. Alapvetően az állat bizonyos helyen mindig megtalálja az életfeltételeit: ahogy az egér a sajt és a kolbász mellett elbújik a kamrában, a koszos étteremben pedig csótányok vannak.
