Évekkel ezelőtt volt egy fotóművész, aki egy szudáni expedíció során megörökítette azt, ami egy hajdan volt országból maradt. Szellemi és kulturális örökségeiket féltve őrző embereket, kihalófélben lévő népcsoportok talán utolsó tagjait.
Vajon kell-e Afrikáig, Szudánig, s annak történelmi területéig, Núbiáig mennünk azért, hogy egy lassan eltűnő térséget találjunk? Fogy a magyar. Kislány korom óta ezt hallom. Valahol mindig is értettem, mekkora baj ez, de ahogy nőttem, rájöttem: sántít a dolog. Mert nem elsősorban a magyar fogy, hanem a vidéki. Az egykori játszótársak ma már nagyobb városokban, Budapesten, vagy külföldön élnek. Családot is ott alapítottak. Ünnepekkor járnak haza, videó hívással köszöntik fel a mamát. Vissza pedig csak kevesen jönnek.
Hogy a pénz, a szerelem, vagy a több lehetőség miatt mennek el tömegesével a fiatalok, az egyszerre az egyenlet változója és állandója. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. De ha mindenki elmegy, ki marad itt? Ki lesz az, aki 20-30 év múlva megtanítja a gyerekeknek, mi az a sztrapacska, és azt, hány fokosan az igazi a békési pálinka? És azt, hogy járt egyszer a városban egy fotós, aki képeivel a magyarabokról mesélt?
Talán nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy egymás szavába vágva licitáljuk túl a másikat. Figyelhetnénk a kérdésekre és kérésekre. Ha elmondanánk milliomodjára is ugyanazt – csak egymásra támaszkodva tudjuk megoldani a problémáinkat – nem lebegne a fejünk felett Damoklész kardjaként a tény: fogy a vidéki. Nem mástól függünk. Egymástól. Épp a Békés megyeieknek kell ezt bizonyítani?
Varga Diána
