A legrégebbi, nagymamámmal kapcsolatos emlékem az, ahogy locsolja nádtetős kis házának döngölt földpadlóját, én meg kapaszkodom a kötényébe. Mosolyog rám kicsit megróvóan, de gyengéden: „Nem látod, hogy takarítok? Na, mi kellene szentem?" Aztán abbahagyja a munkát, kevéske kis megmaradt almájából nekem adja a legszebbet, legfinomabbat és csendben locsolja a padlót tovább.
A faluban, ahol felnőttem, gyerekkoromban az anyukák munka után színes otthonkákban dolgoztak a ház körül, elmondták egymásnak, hogyan lehet fillérekből és a kert kincseiből finom ételt varázsolni az asztalra, és a szomszédasszonyok segítettek egymásnak becsavarni a hajukat, csavaró híján sokszor újságpapírral. Bevallom, néha kuncogva néztem a hajukból kiálló, fura kis újságpapírhengereket. A férfiak a kerteket rendezgették, ha kellett megmutatták egymásnak a praktikákat, hogy a másiknak is szebb, jobb termése legyen, vagy segítettek betonozni, ha éppen arra volt szükség. Sokáig nem volt vezetékes ivóvíz, de volt az udvarunkban kút, nyáron abba leengedve hűtöttük a dinnyét. Nagyobb viharok után pedig gyakran elment az áram, ha éppen nem volt otthon gyertya, valaki biztos tudott adni.
Nem jártam óvodába, az egyik szomszéd néni vigyázott rám és még néhány gyerekre az utcából. Csupa kaland volt az udvar, tele tyúkokkal, kacsákkal, és esős időben még sarazni is lehetett. Hétvégén pedig, egy-egy nyári napon az édesanyámmal elbuszoztunk a városba, és az a 15 percnyi út maga volt a nagy utazás. Ha pedig elmentünk egy igazi, városi játszótérre is, majdnem olyan magasra repülthettem a hintán, mint a madarak...
Gyerekkoromban sohasem mentünk nyaralni, ahogy szinte senki sem körülöttünk. Ahogy mondogatták apáink és anyáink: „nem futja a pénzből és az időből ilyen huncutságra”, meg hogy „napozok úgyis eleget kapálás közben”… Ahogy visszagondolok, én mégis sokat nyaraltam: lehetett bungit építeni régi takarókból meg ágakból az udvaron, cseresznyét enni annak fának az ágán ücsörögve, ahova már 6-7 évesen is fel tudtam mászni, lehetett az utcán szaladgálni, bújócskázni a többi gyerekkel, lehetett a napra kitett teknőnyi vízben strandolni, pancsikolni, sőt, még limonádé is jutott cukorral és citrompótlóval.
Akkoriban a templomba nem mindenki mert eljárni („még meglátja a párttitkár”), emlékeim szerint azért mégis elmentek, főleg a nők. Ott, és a ritka ünnepeken meg a búcsúban az anyukák, nagymamák is felvették a féltve őrzött szép ruhájukat, és mondogatták egymásnak, hogy tisztára olyanok, mint az úriasszonyok...
Kisgyerekként leginkább csak egy utcácskányi volt számomra a világ. Szerencsés vagyok, hogy olyan világba csöppenhettem, ami békés volt, fészekmeleg biztonságot nyújtott, naponta megláttatta velem a boldogságmorzsákat, és telis tele volt olyan emberekkel, akik figyeltek egymásra. És akik tudták, hogy mindennek megvan a maga ideje...
Csak remélni tudom, hogy hasonlóan békés kis minivilágot teremtettünk magunk körül, amikor a gyerekeink kicsik voltak, és hogy most, ebben az egyre zajosabb környezetben, felnőtt fiaink is meg tudják teremteni a maguk békés világát, persze már egészen más formában...
