A békéscsabai Salétrom együttes (később Szilánkok) 1986-ban alakult. Olyan patinás névsorral, hogy… Szóval nem pipiskedni akarok, hogy kikkel zenélhettem együtt… de nyilván minden történetmesélésben ott szunnyad a büszkeség. (a névsor a tzikk végén)
Tehát, a nyolcvanas évek középtáján járunk. Ez az „Addig jó, míg Kádár él”, azaz a legvidámabb barack-korszak is jó sok érdekeséget rejtegetett. Például szinte minden fronton egyértelmű volt a kenőpénz – ezzel kapcsolatban leginkább csak a saját, gyerekkori tapasztalataimra tudok hagyatkozni.
A Salétrommal minden szombaton reggeltől-délig az egyik kis művház színpadán próbáltunk. Ehhez azonban az kellett, hogy a fiatal igazgató áldását adja. Megtörtént. Noha terembért nem fizettünk, csak a gondnok néninek kellett minden alkalommal egy százast leperkálni.
Ha azt vesszük, hogy akkoriban egy magyar zenekar bakelitje 90-100 HUF volt, és ma egy új CD úgy 4500-5000 (a bakelit ennél is több), akkor a gondnok néni minden egyes alkalommal – a mai árviszonyokhoz képest – kapott egy ötezrest. Miközben a munkáját végezte. (Azért ez nem rossz.)
Emlékszem, amikor a szolnoki tehetségkutatón indultunk, idősebb zenések javaslatára a hangtechnikusoknak vittük a csabai valutát, mármint a két szál kolbászt. És lényegesen jobban szóltunk, mint nem.
Majd a művházi történethez tartozik egy kiegészítés is. A próbákon használhattuk az intézmény két Marshall erősítőjét (na, azok akkor voltak Marshallok, amikor én tábornagy). Később azokért is fizeti kellett egy plusz százast. Tehát összesen két százast adtunk a gondok néninek. (Azért nem rossz 1.2.)
Leginkább azért lehetett kétségbe vonni a jó, 15 esztendős Marshall-erőlködők valódiságát, mert az említett emberarcú szocializmusban többek között az is alap volt, ha valaki bevitt a Gelkába egy nyugati hangberendezést, munka közben a szerelők például az eredeti hangszórót egy magyar megfelelőre cserélték ki.
Mindezzel kapcsolatban egy ismerősöm, a kor szakértője elmondja, akkortájt, a szocializmusban sajnos ez volt a normális, mert az egy ilyen világ volt. A munka után az emberek nem a könyvtárba, hanem a kocsmába mentek. Olyankor számtalanszor odaültek hozzájuk az idegenek, akik azt kérdezték, hogy „Figyelj, már! Te hol dolgozol? Aha… Ott mit lehet lopni?” A rendszer engedte is. Nem volt jó, de lényegesen jobb volt a Rákosi-éránál.
Elmondása szerint az is divat volt, hogy sokan a munkahelyükön nap közben pihentek, és a munkaidő után az általuk alapított GMK-kban az anyacég gépein dolgoztak. Természetesen akkor is volt munkanélküliség, mert jó néhányan megtanulták az órák hosszáig tartó lapáton való támaszkodást.
***
És a ’86-os Salétrom: Csányi Szabolcs – gitár (Black Out), Király Péter (Mr. Rádióreklámhang), Harangozó István – basszus (világcsavargó), Varga Szabolcs (Manhattan) és Sukkmarci – gitár (billentyűpüfölő).
