Szédülök. Négy másodpercig belégzés, hétig benntartás, nyolcig kifújás. Aztán megint. Na, jó, akkor iszom vizet és eszem pár falatot. Közben ránézek a telefonomra, megérkezett egy email, amit vártam, rohanok vissza, hogy folytassam a munkát.
Órák óta megállás nélkül a gép előtt ülök. Egyik dolog a másik után, egyik email a másik után – mindenütt év végi hajrá van. Tudom, hogy fel kellene állni kicsit, tudom, hogy nekem lesz rossz, ha mégsem teszem, de már látom a végét, és este hátha még a karácsonyi készülődésre és pihenésre is jut idő…
Istenem, köszönöm! Mindjárt befejezem… és ekkor csörög a telefon. Az Életfa idősek otthonából hívnak. Édesanyám ott él, amióta lebénult, és most megint rosszul lett, bevitték a sürgősségire. A menet közbeni rohanásban még elintézek pár dolgot és irány a Réthy Pál kórház sürgősségi osztálya. Idős, beteg már egy ideje, tudom, hogy az Életfában jó kezekben van, de amikor hívnak, mindig megijedek. A családom persze most is segít, aki pedig távol van, onnan drukkol.
Sürgősségi osztály a csabai kórházban. Rengetegen vannak a váróban, és nincs megállás. Jön még egy beteg aztán máris újból nyílik az ajtó. Van, aki megsérült, van, aki levegő után kapkod, más csak fájdalmas arccal ül csendesen, a hozzátartozója ijedt-fáradtan nyugtatgatja. Talán a melegfront miatt – mondják…
Az orvosok, nővérek, betegszállítók, mentősök profin teszik a dolgukat. Ezen az estén szinte emberfeletti munkát végeznek - köszönet és hála ezért! Ráadásul életek múlhatnak a döntéseiken. Vizsgálat vizsgálatot követ, kiderül, ki az, aki lassan hazamehet, kinek kell a kórházban maradnia. Tele van a sürgősségi aggodalommal, fájdalommal! Az orvosok, nővérek még a rohanás közepette is igyekeznek nyugtatgatni, akit kell és lehet. A jó hírek hallatán átsuhan egy-egy mosoly az arcokon, de van, akivel rossz hírt kell közölniük. És az ajtó folyton csak nyílik…
Az orvostól megtudom, hogy édesanyámnak bent kell maradnia a kórházban. Megint. Ő csak fekszik, az idő és a sok-sok betegség nagyon megtörte már a testét. Mellette maradok, amíg lecsöpög az infúzió. Elnézem fáradt, kipirult arcát, próbálnék tenni valamit, de csak masszírozgatni tudom fájó kezét-lábát. Ő néha sírdogál, néha csak szomorúan vagy éppen ijedten néz. Amit tudnak, megtesznek körülötte, csökkentik a fájdalmait, és van, aki még egy halvány mosolyt is tud csalni az arcára, ilyenkor csak hálát érzek…
Óhatatlan, hogy közben hallom, az egyik nővér reggel evett utoljára (este hét óra van ekkor). Nem panaszkodik, csak megjegyzi, de már rohan is a következő beteghez…
Lassan elindulok haza, végiggondolva a napomat átsuhan az agyamon, hogy az orvosok, nővérek még nem végeztek a sürgősségin. Az én reggeli és délelőtti rohanásom szinte csak egy túra az ő munkájukhoz képest.
Édesanyám a kórházban is jó kezekben van, tudom... Pár nap múlva karácsony, ha most kívánhatnék egyetlenegy csodát, az biztosan az egészség lenne.
