Csütörtök este például Békéscsabán, a Sör/Iparban lehetett velük találkozni. A csapat ezúttal sem egy szokványos zenekari felállásban érkezik. Czegő Ábel ült a dobok mögött, Némethi Balázs basszusgitározott, Jakab Dániel zongorázott, Metz Gyurka Iringó pedig hegedült, énekelt, pásztorfurulyázott. A háttérből, illetve a zenekar fölött őrködő jelenléttel Ségercz Ferenc terelgette a társaságot, és hozza a népi fúvósokat.
A fiatalok egy része osztálytárs, mások táborban találtak egymásra. A művészeti szaklíceum, a Waldorf-iskola, a jazz- és népzenei táborok közös nevezője lett ez a különös zenei kaland. Hogy pontosan mi is ez? Ethno jazz. Nem kell túlbonyolítani, bár náluk azért a zenei határok sem különösebben szeretnek a helyükön maradni.
A jazz improvizatív szabadságát népi dallamokkal, hagyományos motívumokkal keverik. Nem múzeumi üvegbúra alatt tartják a népzenét, hanem hagyják, hogy történjen vele valami. A dallam elindul valahonnan, aztán ki tudja, hol köt ki. A ritmusok energikusak, a megoldások frissek, a zenészek pedig láthatóan nem félnek attól, ha egy-egy zenei ötlet messzebbre szalad, mint ahová eredetileg szánták.
Ségercz Ferenc jelenléte azért is fontos, mert a hagyomány és az improvizáció találkozásában nem árt, ha valaki tudja, honnan indulunk, mielőtt nekivágunk a világnak. Ő maga is otthonosan mozog a népzenei és jazzes közegben, táborokat vezet, zenészeket tanít, és a népzenészek szabadságát is igyekszik felszabadítani. A fiatalok pedig tanulnak tőle, de ez nem egyirányú utca: ahogy mondják, mindenki tanít mindenkit.
A Dzsingisz közben már túl van jó néhány határon és koncerten. Kolozsvár, Budapest, Debrecen, különböző fesztiválok és fellépések, iskolai közönség, kíváncsi felnőttek. A társaság számára a koncert nem feltétlenül színpadias szertartás, inkább közös zenélés, amiben a közönség is részesévé válik annak, ami éppen megszületik. A csapatnak pedig még az is belefér, hogy a műfaji meghatározás körül legalább annyit viccelődjenek, mint amennyit zenélnek.
Galéria
A névválasztás mindenesetre telitalálatnak bizonyult. Dzsingisz, a hódító, csak itt nem seregekkel, hanem hangokkal indul útnak. A hagyományos dallamok mellé odafér a jazz, a hegedű mellé a dob, a pásztorfurulya mellé a zongora. És ha valaki azt kérdezné, merre tartanak, valószínűleg maguk sem tudnának pontos útvonalat rajzolni. De minek is? A lényeg, hogy menjen a zene.
A békéscsabai koncert a Meseház és a sepsiszentgyörgyi Fabatka Egyesület együttműködésének újabb állomása. Két közösség, két város, egy újabb találkozás. A Meseház tehát megint felbukkan, ahol csak lehet. Ha már ennyire szeretjük, lassan építhetnénk belőle egyet a kertbe is. Valaki rögtön megjegyezte: ha már épül, legyen akkora, mint egy stadion. Hát persze. Meseházból sosem elég, különösen, ha közben Dzsingiszék is zenélnek benne.
A még mindig pimaszul fiatal erdélyi muzsikusok ismét nagyot domborítottak Békéscsigabigán.
