Majd miután kinyitotta, meglátta a leveleket. Nem egy férfi. Nem kettő. Hanem egy egész komplett kórus írt a címzett nőnek, mintha ő lenne az utolsó meleg hely a világon.
A férfiak a fronton ülnek, fáradtan, koszosan, félve, és írnak neki. Szépen. Őszintén. Úgy, ahogy az ember csak akkor ír, amikor nem biztos benne, hogy lesz még holnap. És nem ilyen „Szia, mi újság?”, hanem frontvonalas líra: „Drága Ilonkám, ma nem haltam meg, gondoltam írok”. És közben fogalmuk sincs, hogy nincsenek egyedül.
A nő otthon van. Tollal. Idővel. És választ ad. Mindegyiknek. Nem kapkod. Nem magyarázkodik. Csak ír. Mintha ez lenne a dolga. Mint másnak a főzés, neki ez jutott: leveleket tartani életben.
Aztán férjhez megy. Kígyósról Csabára költöznek. A neve megváltozik, a levelezőpartnereié nem. A férj rendes ember. Valószínűleg a kertben kapál, és nem sejti, hogy bent több fronton zajlik a romantika.
És a levelek nem állnak le.
Ez benne a legszebb, vagy a legrosszabb.
Ismerősöm csak nézi a dátumokat, a neveket, a kézírást, és azt látja, hogy ez nem háromszög. Ez valami más. Egy háló. Egy rendszer. Egy nő, aki nem akart egyetlen történetben maradni.
Nyolcvan évvel később ott áll a padláson, és azon gondolkodik, kezében ezekkel a levelekkel: ez most történelemóra. Azok az emberek már rég nincsenek sehol, de ez itt még mindig működik. A vágy, a hiány, a hazugságok kis, gondosan összehajtogatott papírokban.
És valahol ez az egész őszintébb, mint bármi, amit ma mondunk egymásnak.
