– Milyen érzéseket keltett önben, hogy a szakma ezzel a díjjal ismerte el aktív életművét?
– Meglepetésként ért díj, mert aktív korban ritkán kapja meg valaki a kamara aranyérmét, inkább egy lezárt életútnak a gyümölcse lehet egy ilyen kitüntetés. Én még a gyógyszertárban is abszolút aktívan működöm, és a gyógyszerészkamara elnöke maradtam. Tulajdonképpen – 4 év kivételével, amikor alelnök voltam – 26. éve vagyok kamaraelnök. Köszönöm a Békés megyei elnökségnek, hogy felterjesztett a díjra, és az országos elnökségnek is, hogy engem választott. Ez nyilvánvalóan megbecsülése a városnak, a megyének, de megbecsülés Békés megye gyógyszerészeinek, személy szerint nekem is. Ezt a kitüntetést évente egy ember kaphatja meg, ezért különösen nagy megtiszteltetés.
– Nagyon sokan találkozhatnak önnel a gyógyszertárban, sokan ismerik. Kérem, meséljen a hivatásáról, a hétköznapi munkájáról.
– Nagyon szeretem, hogyha lehet ez a szót használni, imádattal végzem a hivatásomat. Gyermekkoromban és fiatal koromban nem gyógyszerésznek készültem, nagyon elapróztam magam, sok minden érdekelt. Egy ideig nem igazán gondoltam arra, hogy egyszer eljön az az idő, hogy pályát kell választani. Egyáltalán nem foglalkoztatott ez a dolog, ma már nem is tudom, hogyan lehetett így létezni. Olyan boldog gyerekkorom volt, és annyira elfoglalt voltam, hogy az életpályán nem gondolkodtam. Amikor ott álltam az érettségi előtt, akkor jöttem rá, hogy tovább kéne tanulni, vagy dolgozni kellene menni. Nem voltam rossz tanuló a gimnáziumban, ezért gondolhattam arra, hogy továbbtanuljak. A környezetemben orvos csemeték voltak, akik folytatták az édesapjuk pályáját, orvosnak mentek. Szentkereszty Andrásékkal – aki később a kórház igazgató főorvosa lett – egymással szemben laktunk. Ő még fiatalon mondta nekem, hogy orvos lesz, és javasolta, hogy én menjek gyógyszerésznek. Nem tudtam, mi fán terem a gyógyszerészet, mit foglal magában, de utánanéztem és megbeszéltem a szüleimmel. Nekik tetszett, viszont itt a fizikát, kémiát kellett volna tudni, és nekem ez a két tantárgy volt szinte a leggyengébb, mert humán beállítottságú voltam; inkább az irodalom, a nyelv, a tánc, a művészetek érdekeltek. Mégis elmentem plusz órákat venni, rátanulni kicsit, és így sikerült elsőre bekerülnöm. Ebből az a tanulság, hogy ha valakinek valami nem megy az iskolában, bátran lehet olyan pályát is választania, amihez az az adott tárgy kell, mert minden bepótolható. Nekem kiteljesedett az életem azzal, hogy minden iránt érdeklődő vagyok, a zenétől kezdve a sportig minden érdekel.
– Ezek szerint egy jó tanácsnak köszönhetően megtalálta az életpályáját. Amikor elkezdte, olyan volt, mint amilyennek elképzelte?
– Nagyon nehéz volt az egyetem, úgy gondolom, a gyógyszerészkar az egyik legnehezebb. A gyakorlatoktól kezdve a súlyos elméleti tárgyakig mindent tudni kell. Ma is azt lehet mondani, hogy aki a gyógyszerészkart elvégzi, az tulajdonképpen bármit el tudna végezni ezen a világon. Ahhoz, hogy egy lépcsőfokot feljebb lépjünk, szinte át kellett ugrani a kölni dómot. Elméletben az ember bármit megtanul, de ha azt a gyakorlatba nem tudja átültetni, és a gyakorlatban nem tudja hasznosítani, akkor ebben a szakmában nem tud érvényesülni, itt a gyakorlat is kiemelten fontos. Ez az egyik része. A másik része pedig az, hogyha nincs az emberek iránti humán beállítottság, ha nincs emberszeretet, természetszeretet, Isten szeretete, ha nincs hit valakiben és erő, akkor szintén nem tudja ezt csinálni, nem való erre a pályára. Őszintén megmondom, hogy sajnos több olyan fiatal kolléga is van, akit az ember szívesen eltanácsolna erről a pályáról, mert nem neki való. Biztos nagyon okos, de inkább tudományos területre kell mennie, nem a betegekkel szemben állnia, mert ott nagyon megértőnek kell lenni.
– Ez is lehet a titka annak, hogy az ön élete pedig összeforrt a gyógyszertárral, illetve a gyógyszerészettel?
– Világéletemben gyógyszertárban dolgoztam. Ahogy elvégeztem az egyetemet, attól kezdve a betegekkel volt folyamatos kontaktusom, a patikából nem léptem se jobbra, se balra 1971 óta. Gondolom, meghozta a gyümölcsét az, hogy én fiatalabb koromban szabadon élhettem, és elmélyülhettem a humán dolgokban, ez visszahatott a munkámra is.
– Melyek azok a hétköznapi feladatok, amelyeket nem feltétlenül látnak az önhöz betérő betegek, de gyógyszerészként tudnia kell, és el kell végeznie?
– A gyógyszertári munka nagyon sok részből tevődik össze, és nagyon sokat változott az utóbbi évtizedekben. Két nagy csoport van, az egyik a gyógyszer-expediálás, ez az, amikor a betegnek kiadjuk a gyógyszert a tanácsainkkal, és a tudásunkkal együtt. A másik pedig a gyógyszerkészítés. Magyarországon az úgynevezett magisztrális készítményeket a gyógyszertárakban keverjük össze, a gyógyszertárakban készítjük. Úgy látszik, hogy ezt még az orvosok is és a betegek is igénylik, megvan a bizalom. Emellett ahhoz, hogy a patikában gyógyszer legyen, meg kell rendelni, pontosan tudnunk kell, mennyi fogy belőle, hogy mindig legyen készleten. Lehetőség szerint ne kelljen a betegnek azt mondani, hogy délután vagy holnap tessék visszajönni érte. Bár ma már olyan hatalmas nagy a gyógyszerpaletta, a gyógyszerkészlet, hogy egy patika, még a legnagyobb sem képes arra, hogy minden gyógyszert tartson. Itt is a betegek megértését kell kérni. Kis fogyású készítményekből nem lehet nagy mennyiséget tartani, vagy egyáltalán nem is tartjuk, csak akkor, amikor igény van rá. A gyógyszerkészítést illetően nyáron inkább a krémek mennek jobban, télen a köptetők és a megfázásos tünethez kapcsolódó készítmények. Persze egy gyógyszertárban a reggeli nyitástól a zárásig sok minden előfordul – de a legfontosabb a betegekkel való foglalkozás. Annál nagyobb feladatunk nincs, mint a megértés, és a tájékoztatás. A gyógyszerészkamara nagyon nagy hangsúlyt fektet erre. Ezért próbáljuk bevezetni a gyógyszertárakban az úgynevezett adherencia-programot, ami azt jelenti, hogy a betegeket próbáljuk meg abba az irányba terelni, hogy ne szedjenek egymással ellentétes gyógyszereket, vigyázzanak arra, hogy mit, mivel szednek együtt, hogy mikor, mi a helyes gyógyszeralkalmazás. Mi az, amit a gyógyszerek mellett egyéb termékként, gyógyszer-kiegészítőként használnak. Ehhez ki kell kérdezni a betegeket. Ez a program tavaly szeptemberben kezdődött, merem remélni, hogy eredményes lesz. Most például a COPD betegekkel, tehát a tüdőbetegekkel foglalkozunk kiemelten, azelőtt pedig az allergiás betegekkel foglalkoztunk. Erről szórólapokat adunk a gyógyszertárakban, és elbeszélgetünk.
– Ön a Magyar Gyógyszerészi Kamara munkájában is részt vesz, mint a Békés megyei szervezet elnöke. Ez mennyiben más, mint a gyógyszerészeti munka a hétköznapokban?
– Nagyon összetett. 1994-ben lettem kamaraelnök. Amikor a megválasztásom napján hazamentem, megkérdezte az édesanyám, hogy mi volt ott. Elmondtam, hogy volt egy választás, és engem választottak elnöknek. Édesanyám megkérdezte, hogy az meg mi, mit kell csinálni? Őszintén bevallottam, hogy nekem arról fogalmam sincsen. De aztán szépen-lassan beletanultam, és megéreztem a sava-borsát, hogy az ember mennyi mindent tehet a gyógyszerészetért, a gyógyszerészi hivatásért. 1994 és 1996 között éppen privatizálás előtt álltak a gyógyszertárak. Nagy feladata volt akkor ebben a kamarának, és egyetértési joga volt mindenben. Tehát akár egy gyógyszerág kihirdetésben, akár egy odaítélésben, vagy egy törvény beterjesztésében. Nem lehetett a parlament elé terjeszteni törvényt anélkül, hogy a gyógyszerészkamara azt ne támogatta volna. Nyilván ez azóta eléggé megváltozott, már nincs ekkora súlya a kamarának. De a gyógyszerészetért dolgozni a Gyógyszerészi Kamarában még mindig lehet és kell is. Rengeteg problémával küzd a szakma, mint minden hivatás. Elmaradtunk, és nem sikerült úgy felvenni a ritmust, ahogy kellett volna. Nem sikerült időben olyan törvényeket kicsikarni a parlamentből, hogy a gyógyszerészek teljesen nyugodt körülmények között dolgozhassanak. A gyógyszertárak üzemeltetésétől az ügyeletig vannak még nyitott kérdések. Megalázó dolog például az, hogy kötelezve vagyunk az ügyeletre, de ez nincs kifizetve, tehát nem kapunk az ügyeletért egy forintot sem. Pedig az egy pluszmunka, mégsem tudjuk elérni, hogy díjazzák. Szóval ebben előre kellene lépni. A másik pedig az új technika, ami nem harmonikusan működik. Azt gondolom, fontos lenne, hogy a szakmát ebben meghallgassák. Most is szenzitív időket élünk. Január elsejétől csak meghatalmazással lehet kiváltani gyógyszert hozzátartozónak. Július 1-től pedig már nem lesz kötelező felírási igazolást adni sem a betegnek. Hogy ez hova fog vezetni, milyen vitákhoz, azt nem tudjuk. Nagyon felkészületlennek érezzük magunkat, és úgy érezzük, hogy ezek a dolgok nincsenek lefutva.
– Milyen feladatok elvégzésére ösztönzi önt ez az elismerés?
– Mindannak a folytatására, amit eddig tettem, és nagy odaadással végeztem. Nincs olyan kamaraelnök, aki olyan régóta regnálna, mint én. Úgy érzem, hogy hallgatnak a szavamra, amikor megszólalok, annak van súlya. Nekem ez a szívügyem, mintha csak egy gyermekem lenne a gyógyszerészkamara. Sokszor még éjszaka sem tudok aludni, mert annyira foglalkoztat, ami éppen történik. Fontos az is, hogy védjük a gyógyszerészek presztízsét, ne süllyedjünk el a technika útvesztőjében. Most kell megteremtenünk annak az alapjait, hogy gyógyszerészre 50 meg 100 év múlva is szükség legyen. Most van itt az ideje, hogy ennek az alapjait megteremtsük.
