Dés András, Martin Eberle, Kenji Herbert és Philipp Nyrkin négy különböző irányból érkezett ugyanabba a zenei szobába. Trombita, gitár, zongora, ütőhangszerek. Aztán elkezdődött valami, amit nehéz volt egyszerűen zenének nevezni, mert több volt annál. Inkább egy közös, kiszámíthatatlan beszélgetés volt, amelyben senki nem akarta túlbeszélni a másikat, mégis mindenki mondott valami fontosat.
Dés András szerint a jazz demokrácia. Nem az a fajta, amelyikben mindenki egyszerre beszél, és a végén senki nem tudja, mi történt, hanem az, amelyikben figyelnek egymásra. Ahol nincs egyetlen ember, aki megmondja, merre kell menni. Ahol a bizalom nem díszlet, hanem működési feltétel. A zenekarvezető megírja a kompozíciókat, de a köztük lévő átjárók már szabad területek. Ott bármi megtörténhet. És meg is történik.

Dés András – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Martin Eberle trombitája például olyan dolgokat művelt, amelyekhez normális körülmények között külön engedély kellene a légügyi hatóságtól. Pálinkás Szilveszter Tamás szerint a trombitás legalább tíz percig úgy fújta a hangszerét, hogy közben levegőt sem vett. Vagy csak elfelejtette, hogy kell. A Meseház közönsége mindenesetre nem reklamált.
Dés Andris közben csudás székfoglalókat tartott a kompozíciók között. Nem magyarázta túl a történteket, inkább hagyta, hogy a zene tegye a dolgát. A kvartett pedig játszott, figyelt, kockáztatott, időnként egészen váratlan irányba fordult, aztán valahogy mindig megtalálta a visszautat.
A zenekar legújabb lemeze, a Decisions We Make márciusban jelent meg a BMC (!) Records gondozásában. A 49 perces anyag egyetlen összefüggő zenei ív, amelyben a megírt kompozíciók és a szabad improvizációk egymásba folynak. A formációt 2026-ban az Osztrák Jazzdíj Best Live Act kategóriájában is jelölték.
A Meseházban mindenesetre nem a díjak számítottak. Hanem az, hogy négy ember képes volt úgy együtt játszani, hogy közben egyikük sem akarta birtokolni a zenét. Csak hagyták megtörténni. Aztán a végén talán még a cserepek is másképp álltak a tetőn.
