Csortán Erzsébet vagy ahogy mindenki hívja, Csortán Zsóka a Napsugár Bábszínház egyik hajtómotorja, színész és művészeti vezető. Élete a bábszínház, és lelkemre köti, azt mindenképpen mondjuk el: a gyerekek természetéből adódik, hogy hangosan izgulnak, félnek vagy örülnek, és ezt a bábszínházban minden további nélkül meg is tehetik.
– Gyermekként milyen volt az első találkozása a bábszínházzal?
– Szovátán születtem, ahol nincs sem színház, sem bábszínház. Óvodás voltam, amikor úgy emlékszem, Marosvásárhelyről jöttek el egy előadással, ami negatív élményt hagyott bennem. Máig emlékszem a gombolyagfejű bábokra, és talán a történet sem fogott meg, szóval nem volt valami kellemes találkozás.
– Tanítóként végzett Zsámbékon. Miért éppen ott?
– Marosvásárhelyen felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, de nem jutottam be, viszont Szatmárnémetiben egy évig dolgoztam segédszínészként. Utána jöttem Magyarországra, idesodort az élet. Azért választottam Zsámbékon a tanítóképzőt, mert ott volt drámapedagógiai szakkollégium is, és szerettem volna, hogy ez mindenképpen az életem része legyen. Közben elkezdtem nevelőtanárként dolgozni Budapesten, éjszaka ott dolgoztam, nappal Zsámbékon tanultam.
– Mikor jött az életében a bábszínház, a bábszínészet?
– Egy kolléganőm olvasta az újságban, hogy a Budapest Bábszínházba lehet jelentkezni bábszínész képzésre. Felvételiztem, és ezután újabb három év tanulás következett a munka mellett. Miután befejeztem, még négy évig dolgoztam a Budapest Bábszínházban.
– Hogyan került Békéscsabára?
– A Budapest Bábszínházban hozott össze a sors Lenkefi Zoltánnal. Ő pont ugyanabban az épületben végezte a képzőművészeti egyetemet, és a bábszínházban volt gyakorlaton. Igazából a férjemet, Czipott Gábort hívta Békéscsabára, én pedig jöttem vele „csomagként”. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk itt egy profi bábszínház létrehozásán munkálkodni. Veszíteni valónk nem volt, eljöttünk, és ennek már tizenkét éve.
– Azóta a bábszínészet mellett a Napsugár Bábszínház művészeti vezetője is lett. Ez mit takar?
– Három éve lettem művészeti vezető, de lényegében előtte is hasonló feladataim voltak. Összeállítom a repertoárt, azt, hogy milyen előadás, milyen bérletrendszer legyen, melyik szóljon iskolásoknak, melyik óvodásoknak. Felvetem az ötleteket és utána közös munka az, hogy mi és hogyan valósul meg. Emellett segítek a munkatársak, rendezők kiválasztásában is – igazából nagyon sok mindent csinálok.
– Egy felnőtt illemből akkor is végigül egy előadást, ha esetleg nem annyira tetszik neki. A gyerekek arcára viszont egyből kiül minden érzelem. Nem lehet könnyű a bábszínészek feladata.
– Arra törekeszünk, hogy folyamatosan fenntartsuk a gyerekek figyelmét, és kifejezetten örülünk az érzelmi megnyilvánulásoknak. Hiszen a gyerek a természetéből adódóan hangosan izgul, hangosan fél és persze hangosan is örül. Akkor vagyunk kicsit bajban, ha a felnőttek csitítgatják, visszafogják a gyerekeket, azt szeretnék, hogy „viselkedjenek”. A bábszínházban nyugodtan szabad folyást lehet engedni az érzelmeknek. Bízzák csak ránk: ha a bábszínész kicsit enged a gyeplőn, utána egy jó előadásban vissza is tudja húzni azt. Úgy kell a színpadon lennünk, hogy ösztönösen érezzük, adott esetben mennyit lehet engedni. Volt olyan is, amikor a szülő azt mondta, hogy sok az agresszió a magyar népmesében, és hogy miért hal meg a sárkány. Nem használunk ijesztő hang- és fényeffekteket, de a sárkányt, a gonoszt le kell győzni! Meg kell mutatni, hogy a félelem legyőzhető és feloldható a feszültség. Persze nem úgy, hogy fröcsköl a vér, ennél a mesénél például gyönyörű szimbólumokat használtunk: elaltattuk a sárkányt, megfordítottuk a fejét és piros tulipán lett belőle. Ilyenkor úgy érzem, jó lenne, ha nem amerikai meséket néznének a gyerekek, hanem magyar népmeséket olvasnánk nekik…
– A bábszínház folyamatos megújulást, kreativitást, odaadást kíván attól, aki ezt műveli. Mi ad motivációt mindehhez?
– Mindig újabb és újabb feladatok jönnek, nincs két egyforma darab. Nem monoton, nem unalmas és ez így együtt szinten tartja az érdeklődésünket, a lelkesedésünket.
– Az ön nevéhez fűződik a bábos drámaíró verseny is Békéscsabán. Milyen volt ezt először megszervezni?
– A színház drámaíró versenyéhez hasonlóan szerettem volna egy bábos drámaírót is Békéscsabán. Nagyon akartam, de eleinte nem aratott sikert ez az ötlet. Szkeptikusak voltak az írók, míg én a játék szemszögéből néztem, ők olyannyira komolyan fogták fel, hogy azt hittem, talán össze sem jön. Értettem, az érveiket arra nézve, hogy ilyen rövid idő alatt nem tud profi mű és profi darab születni, de mint játék a szavakkal és bábokkal ezt nagyon jó lehetőségnek tartottam. Végül aztán minden jól sült el, és tavasszal már az ötödiket szervezzük.
– Jövőre lesz nemzetközi bábfesztivál is. Zajlik már a tervezgetés?
– Úgy vagyunk, mint a startnál a futók, várjuk a startpisztoly eldördülését, ami jelen esetben a keretek megteremtését jelenti. Pillanatnyilag még nem tudjuk, mennyi pénzből gazdálkodhatunk majd, addig pedig – hiába sürget nagyon az idő – a külföldi vendégeket még nem merjük meghívni. De bárhogy is lesz, biztosan tartunk bábfesztivált jövő nyáron, Békéscsabán!
