Tizenhat nap az öt karika jegyében. Olimpikonjaink az elmúlt két hétben nagyon sok örömöt és szép pillanatot okoztak nekünk.
Életemben először 1996-ban szurkoltam a magyar olimpikonoknak. Nyolc évesen csak azért keltem fel az éjszaka közepén, hogy megnézhessem a megnyitó ünnepséget, lássam a magyar zászlót és a felvonuló magyar sportolókat. Majd két héten át szurkoltunk a mieinknek. Atlantának is megvoltak a maga hősei… Rózsa Norbert és Güttler Károly egymással harcolt a döntőben az olimpiai aranyért, Kiss Balázs hihetetlen dobással nyerte a kalapácsvetést, Kovács „Kokó” István pedig szenzációs boksszal lett bajnok.
Eltelt 20 év és ugyanolyan lelkesedéssel vártam a megnyitót és a magyar sportolókat, akik ezúttal is azért küzdöttek, hogy örömöt okozzanak nekünk. Így nem volt más dolgunk, mint szurkolni délután, este és éjszaka… Riónak is megvoltak a maga hősei. Számomra talán Szász Emese volt a legnagyobb hős, aki mosolygósan, ugyanakkor elképesztő koncentrációval vívott és szerezte meg az első magyar aranyérmet. De jó volt látni azon a késői, vagy már inkább korai órán Hosszú Katinkát, aki nagy fölénnyel nyerte első bajnoki címét. Voltak olyan hősök, akik nagyon közel voltak a csúcshoz… Imre Géza számomra aranyérmes, Lőrincz Viktor pedig egy csillogó bronz tulajdonosa. Más kérdés, hogy az ellenfél vagy a játékvezető nem így gondolta…
Nekünk, csabaiaknak természetesen Márton Anita bronzérme a legcsodásabb. Hajnali háromkor a női súlylökés döntője miatt pattant ki a szemem, majd fel is ugrottam, amikor szinte a 20 méteres vonalig repült a golyó!
Bár nem mindenkinek sikerült úgy az olimpia, ahogy tervezte, ugyanakkor ez a kis magyar csapat a világ legnagyobb sporteseményén a világ legjobbjai mellett mutathatta meg magát. Ráadásul eljön a lehetőség a visszatérésre! Ha nem is holnap, de négy év kemény munka után újra az olimpiai öt karika jegyében küzdenek majd a fényes medálokért. És ne legyenek kétségeink, Tokiónak is lesznek magyar hősei!
Köszönjük szépen ezt a két hetet! Büszkék vagyunk rátok!
