Beszámolómat szokatlanul Kovács Antallal, hazánk eddig első és egyben utolsó olimpiai aranyérmes judósával kezdem. Ugyanis a minap a Kossuthon elmesélte, hogy 11 éves koráig két dolog hajtotta: a cselgáncs és a trombita. De mivel a tanulás mellett csak egy szabadidős tevékenységgel foglalkozhatott 120 százalékosan, így a sport mellett döntött – ebből többek között a honi judo is profitálhatott. Ennek köszönhetően Fekete Kovács Kornélnak, az ország egyik legnagyobb trombitásának is simább lett a jövője. (hihi)
Ráadásul Atom Anti az utóbbi esztendőkben ismét a kezébe vette a pisztont és elmondása szerint egy egész tűrhető szintre tornázta fel magát. Ahogy fogalmazott, nincs még egy olyan hangszer, amely ennyire, az ember egész lényéből fakad (nyilván most a többi zeneszerszámos lengeti a jobb öklét).
De kétségtelen, hogy amikor 1994-ben a Csaba focicsapata 5-2-re verte a világot, akkoriban a helyi ifjúsági fúvósoknak is bérletük volt a B-középben. És ha beindult az Előre-henger, a rezesek nyomban rágyújtottak a Rákóczi-indulóra, miközben majd’ leszakadt a lelátó (lehet, hogy most azért újítják). Erő, szív, lékek, dinamika áradt a hangszerekből.
No, de Boban Markovic… végül is csak azért jöttünk.
Először 2002 márciusában láttam őket az Ifiházban, akkor már nagyon mentek (a 2001-es Szigeten pedig a világzenei nagyszínpadon tolták), ma pedig már nagyon beértek – ráadásul Boban lényegesen felszabadultabb volt, mint anno.
Sötétkék egyeningben, szürke pantallóban és többnyire lakkcipőben (mert például a tubás fekete, csillogó Pumában volt) jöttek ki a muzsikusok, és szinte már az első taktusokban benne volt minden – az általam fentebb felsorolt jelzőkből: erő, szív, lékek, dinamika, virtuozitás… (egyszóval **** profik voltak).
És a főnök – mint Alain Delon a klasszikus francia filmekben – csak a mozi negyede körül lépett a színre, némi túlzással Boban is, fölülírva a dress code-ot: sportcipőt, kék farmert és havaii mintás inget viselt. Addig Zhivorad Dimitrievski, a szaxofonos vitte a prímet, kvázi ő volt az MC.
Boban meglepően nagyon sokat énekelt… Mondjuk a 18 esztendővel azelőtti hangjára már nem emlékszem, de a torok olyan, mint az emlék: az idő csak javít rajta… illetve egész jó rekedtes lett.
S be hányszor incselkedve táncba csalogatták volna a nagyérdeműt (miközben a tubás és a kürtösök, no meg a trombitás-szekció végig hullámoztak, mint vihar előtt a Balaton, Boban meg kis-metálterpeszben rugózott)… Valószínűleg leginkább a feszkókra van hangolva a repertoár: a négy-öt masszív pörgős szám után mindig jött a lecsendesedés – Boban szívbe és lélekbemaró hangjával, majdan a nyolcadik perc körül egy kaotikus balkán hangorkánba csapott át.
Csak a jó öreg Berta Jimbó lejtett magányosan az egyik fal tövében.
Végül az utolsó nótánál, a Bubamarával tudták csak Maráékat kimozdítani ültőhelyükből. A csúcsszámban volt egy kis közönségénekeltetés is. Végül-végül a függönyhúzás (vissza-vissza-vissza) után és a második meghajlás előtt belekezdtek egy utolsó-utolsó nótába, amely csalafinta módon visszakanyarodott a Bubamarához vagy eredendően az volt, amely hatására a visítás túlharsogta a hangszereket.
***
A 2002 márciusi műsor után a Speed Burgeres Barna Misi elvitte a zenekart és a sajtót (pfff) a Street Cornerbe, ott hallottam, hogy a zenésztársak Bobanónak hívják a Mestert.
Akkor a Streetben, most a gépem előtt végeztem. De legalább másnap nem mászkálnak bubamarák, azaz katicabogárkák a fejemben, ergo nincs macska-jaj.
(Crna mačka, beli mačor: Fehér kandúr, fekete macska)
Galéria
