– A Facebook rossz szokása, hogy árulkodik. Az utóbbi néhány hétben a házatok mögötti, Öntözött réten (Lencsési lakótelep) készíted a sajátos szemszögből exponált fotókat.
– Napi rendszerességgel járunk ki a párommal a rétre és valami mindig szembejön. A téma a réten hever… Annak idején, amikor új telefont vettem, akkor azt kérdezték az üzletben, hogy „Mit szoktál csinálni a mobillal? Telefonálni vagy fotózni?” Mire rávágtam: „Á-á-á! Csak telefonálni fogok!” Ahhoz képest már többet fényképezek vele, mint korábban a kisgépemmel.
– Számtalan trükkös perspektívát alkalmazol.
– Az, hogy békaperspektívát használok vagy madártávlatból fotózok… Én nem tanultam.
– Oké, de a látásmódod vagy 60 éve fejlődik. A legutóbb úgy képeztél le egy fúvókavirágot (pitypang), amihez nekem 120 év sem lenne elég.
– Ha meglátok valamit, egyből felkiáltok: „Hoppá, ez milyen jól fog mutatni!”. És ehhez nyomban hozzáköltök egy címet is. Nálam a szöveggel teljes a kompozíció. Általában a valóság egy részletét próbálom kiragadni; úgy gondolom, legalábbis a visszajelzések szerint örömöt okozhatok ezzel az embereknek, talán szemléletmód-változást is idézhetek ezzel elő.
(Azt követően a házukból elindultunk a rétre.)
– Merre?
– Arra! Milyen jó, hogy már egy mobiltelefonnal is lehet fényképezni, mert a régi 24 vagy 36 kockás filmeket se perc alatt kiexponáltuk a gépünkből.
(Majd meglát egy bukszust.)
Ez is milyen gyönyörűséges! Általában egy jó órát sétálunk naponta. Egyébként imádom a természetet.
– Alapvetően mindenkinek szüksége van a szépre.
– Mióta ez a karantén-történet zajlik, nagyon sokan kijárnak. Nézz körbe, itt minden gyönyörű: a csatornában kacsák; a távolban néha nyuszik, őzikék futnak… és rétek, rétek halmaza vesz körül. Idelátszik az Orosházi úti felüljáró egyik pillére, ott pedig a téglagyár.
(Ekkor lehasal egy sárga kisvirághoz – nekem?, nekünk?, Önöknek?)
Nagyon szeretem, amikor szembe vagyok a nappal, mert tudom, hogy szép dolgokat lehet a segítségével készíteni. És látod, körbe-körbe, csupa-csupa fotó hever, arra várva, hogy örökítsd meg őket.
(S mint Dalí óriás-órás képén, a mi időnk is kicsordult medréből… így szép lassan ballagunk vissza; már a betonon vagyunk, házak között.)
Vagy az is gyönyörű, amikor az aszfalt meg van gyűrődve, mint a rinocérosz bőre. Nyilván kutyakakikat nem fogok dokumentálni.
– Pedig volt többször is Budapesten fotókiállítás a fővárosi qtyagumikról. (Kivételesen most én mutatok egy témát.) Nézd, ott pedig a betonon a kisvirág éket üt.
– Az élet él, élni akar. A helyzet teremtett egy új lehetőséget.
Galéria
***
Egyébként, amikor megérkeztem a házukhoz, Péter egy fejszével fogadott… pardon, dolgozott a garázsban (düb-düb-düb); amikor távoztam, egy hosszú, görbebotot, azaz a Világfa zenekar egyik leendő hangszerét mutatta meg, amit a minap találtak. „Sámánbot lesz belőle” – mondta büszkén, és megkopogtatta a padlón (düb-düb-düb). Tudtunk kívül keretes lett a beszélgetés. De vajon az ember miért szereti az ütemes, monoton zajt?
(Kérem, hogy tekintse Berény Nagy Péter FB-oldalát! Velem naponta szembejön.)
