Így emlékeznek a tanárok a diákévekre: a belvárosi iskola tanárai nosztalgiáznak

Elsőként Perényi Lászlóval beszélgettem, akit a diákok csak “Aranyszívű Laci bácsiként” ismernek az iskolában. Gimnáziumi éveit Túrkevén töltötte, majd testnevelő tanári tevékenységét is ott kezdte meg az egyetem elvégzése után.

– Hogyan emlékszik vissza a gimnáziumi éveire? Milyen változásokat tapasztalt azóta?

–  Jó volt az osztályközösség, szerettünk az iskolában maradni órák után is, főként beszélgetni. Összetartó csapat voltunk, mindig megünnepeltük egymás születésnapjait. A tanáraink is kifogástalanok voltak. Rám a legnagyobb hatással Túri Imre testnevelő tanár volt, ő irányított a pálya felé. Elég jó diák- és sportélet volt, az iskola rendelkezett zenekarral, úgyhogy szombat esténként gyakran tartottak bulit, emellett sokat utaztunk sportrendezvényekre. Diákkoromban itt ismerkedtem meg a jelenlegi feleségemmel.

Akkoriban még sokkal szigorúbb szabályok voltak, mint most, mi még iskolaköpenyt hordtunk. Próbáltunk lázadni, főleg a lányok csaltak a köpeny hosszával. Továbbá akkor jött divatba az Alföldi papucs és ebben jártunk iskolába.

– Milyen érzés volt a tanár szerepébe kerülni? Jó kapcsolatot ápol a diákjaival?

–  Fiatalon kezdtem el tanítani Túrkevén, eleinte alsó tagozatos osztályokban. Akkor még volt olyan iskola, ahol olajos padló volt, nem volt parketta. A tanteremben tesiztünk, arrébb toltuk a padokat, esetleg volt 1-2 szőnyeg, amit használhattunk. A tavaszi, őszi órákat lehetőség szerint az udvaron oldottuk meg. A későbbi felső tagozatos diákjaim közül került ki az első úttörő olimpiás kézilabdacsapatom. A versenyt 1981-ben rendezték meg Nyíregyházán és végül a 8. helyen zártunk. Ez elég nagy dolognak számított abban az időben. Azt gondolom, hogy beszélgetős tanár vagyok, viszonylag sokat kommunikálok a gyerekkel. Meghallgatom őket és szívesen segítek nekik. Elmondhatom, hogy legtöbbjükkel a gimnáziumi évek után is jó kapcsolatot ápolok. 

– Került bajba valaha az iskolás évei során?

– Az általános iskolában volt rá példa. Nyolcadikos korunkban úgy gondoltuk páran, hogy a szilva fák közt rágyujtunk egy cigarettára. Persze azóta sem dohányzom, csak kipróbáltuk. A fák lombjai fölé felszállt a füst és mire beértünk az iskolába, már mindenki tudta, hogy mi történt. A legnagyobb probléma az volt, hogy apukám is az iskolában tanított, hozzá is eljutott a hír, hogy benne voltam ebben a kis csapatban és nem dicsért meg.

Ezt követően Osgyán Bencét kerestem meg, hogy felelevenítené-e diákéveinek emlékeit, akivel – mivel testvérek vagyunk – tegeződtünk az interjú során. A Belvárban töltötte az általános iskolai és gimnáziumi éveit, majd 2021. szeptemberében kezdte meg a tanári pályáját az intézményben, szintén testnevelőként.  

– Hogyan emlékszel vissza a gimnazista éveidre? Milyennek élted meg az akkori tanár-diák kapcsolatot, hogyan éled meg most?

– Szerettem a Belvárosiba járni, mindig kellemes emlék marad számomra a reggeli kézilabda edzés Laci bácsival, vagy amikor a suliba belépve egyszerre csapott meg a tornaterem és az uszodából kiáramló klórszag. A továbbtanulásomra is nagy hatással voltak ezek az évek, főleg Perényi Laci bácsi, akinek tetszett a munkája az iskolában. Továbbá a sportolás szeretete miatt választottam az egyetemen ezt a szakot, nem szerettem egész nap az iskolapadban ülni. A tanár-diák kapcsolat szerintem sokat változott. Azt gondolom, hogy a mi generációnk összességében több tisztelettel volt a tanárok felé, mint mostanában, de ez neveltetés kérdése, hogy ki mit hoz otthonról.

– Hogyan puskáztál az iskolában? Észrevennéd, ha nálad puskáznának?

– Mindenhogy, ahogy csak lehetett. Megesett, hogy ültem a puskán, a tenyeremre írtam, a tolltartómba tettem, vonalzóra vagy padra írtam rá és persze padban is ott volt a könyvem, valamint a füzetem. A puskázást gimiben kell megtanulni, fel kell készülni az egyetemre. Itt volt a legemlékezetesebb puskázásom, másod vagy harmad évben. Egy zárthelyi dolgozatot írtunk, de nem sikerült odaérjek időben, ezért csak a 3-4. sorban jutott hely, amely nem volt túl kedvező. Nagyon meleg volt a teremben, de nem vettem le a kabátom, mert a combomon volt a puska és azt kellett eltakarni. Nagyon leizzadtam a vizsga végére, de nem vették észre szerencsére és végül át is mentem. A tantárgyamból adódóan én nem íratok dolgozatokat, de szerintem jó eséllyel legtöbbször észrevenném, mivel én magam is sokféleképpen próbálkoztam vele, sőt, az egyetemen is sokféle puskázási módszerrel találkoztam.

– Szoktál a diákoknak tanácsot adni pályaválasztással kapcsolatban?

– Ha kikérik a véleményem, akkor nagyon szívesen elmondom és segítek is, amennyiben szükséges. Szerintem az, aki az iskolában sportszakos, vagy sporttal kapcsolatos képzésen gondolkodik, az csak nálunk, a testnevelő tanszéken kaphat megfelelő válaszokat. Aki a főváros felé orientálódik, az tőlem tud a legjobban informálódni, aki pedig Szeged felé, neki is el tudom mondani a véleményem, de a többi kollégám nagyrészt ott végzett, ők talán tájékozottabbak.

Végül Fehér Enikő angol-francia szakos tanár elevenítette fel diákéveinek, pályakezdésének emlékeit. A Belvárba járt gimnáziumba, majd a főiskola elvégzése után az intézményben töltötte szakmai gyakorlatát, később pedig itt helyezkedett el.

– Mit gondol, meghatározóak voltak a gimnáziumi évek? 

– Szerettem a Belvárosiba járni, nagyon hálás vagyok érte, hogy ide kerültem, továbbá azt gondolom hogy életem meghatározó része volt az iskola. Az a korszak sokat segített abban, hogy most ott vagyok, ahol. Rengeteget köszönhetek a volt tanáraimnak, tudásban és emberileg egyaránt. Nem csak a tudás számított, hanem a lélekápolás is, egyengették mindannyiunk útját. Ennek ellenére mindig elmondom, hogy a mai világban nem szívesen ülnék vissza az iskolapadba. Nekünk sem volt könnyű, mert rengeteget tanultunk, de a mai diákoknak szerintem sok szempontból nehezebb. Nem csak a követelmények miatt, hanem maga a világ is kemény és szerintem azért egy tizenévesnek napjainkban nagyon nehéz megtalálni a saját útját és a céljait, úgy, hogy közben megfeleljen önmagának, az iskolának és a szüleinek.

– Puskázott a tanulmányai során?  Mit mindig észreveszi, ha a diák puskázik?

– A gimiben nem nagyon puskáztam, de főiskolán már igen. Nekem az vált be, hogy a cipőm talpára ragasztottam vagy pedig a zoknimba vagy a nadrágom szárába raktam be a jegyzetet. Szerencsére nem buktam le soha. Ha akarom, akkor észreveszem a puskázást. Azt gondolom, hogy elég korrekt módon kérek számon és pont emiatt nálam nem jellemző a puskázás, a diákok nem élnek vissza a jóindulatommal. 

– Milyen tanácsokat szokott adni a végzős diákoknak?

– Ha a pályaválasztásról van szó, akkor mindig elmondom, hogy azt válassza, amit szeret és ami érdekli, ez a legfontosabb. Arra is felhívom a figyelmet, hogy nem baj, ha nem sikerül az első évben a felvételi. Ha a diák itthon marad, kimarad egy évet, nem veszít vele semmit, nem dől össze a világ, főleg, ha okosan kihasználja az időt és nem kudarcként éli meg ezt az időszakot. Azt is el szoktam mondani, hogyha a fiatal bekerül egy olyan szakra, amit nem érez magáénak, akkor nyugodtan merjen váltani. Az utolsó tanóra egy-egy csoporttal mindig nagyon jól szokott sikerülni, legfőképpen azért, mert útravalóul tanácsokkal látom el őket. De ezt bármikor megteszem órán is, képes vagyok megállni és időt szánni a beszélgetésre, ha igény van rá. Azt gondolom, hogy ez szintén része az oktatásnak, a pedagógiának. Nekünk, tanároknak nem csak a tudást kell átadnunk, hanem a diákok nevelése és a lelkük ápolása is a feladatunk. 

Osgyán Ágnes