Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetében döntő jelentőségű volt Budavár visszavétele 1849. május 21-én. Kossuth Lajos kiáltványában azt írta: „Budavár a miénk! Konduljanak meg a harangok, hirdessék a magyar szabadság fegyvereinek győzelmét országszerte...”. A végső ostromban egy csabai honvéd is részt vet, a hősi nap emlékét később, 44 év távolából idézte vissza.
1893 pünkösdjén a Budavár ostrománál elesett névtelen hősi halottak emlékére nagy ünnepség keretében emeltek szobrot. Ez alkalomból mondta el a helyi sajtónak Kristóffy Károly, egykori 48-as honvéd, hogy jelen volt a május 21-ei végső rohamban a bécsi kapunál.
Az egykori honvéd ezt mesélte: „A 3. zászlóalj – melybe én is be voltam osztva, közvetlen a bécsi kapunál támadott, de a várbeliek oly irtózatos kartácstűzzel támadtak ránk, hogy kétszer is visszavonulásra kényszerítettek bennünket. A harmadik hadtest parancsnoka, gróf Leiningen, a sikertelen támadások után elrendelte, hogy a bécsi kaput ágyúval kell beszakítani. Ezután önkénteseket kért az ágyú szállítására. Körülbelül tizenketten léptünk ki a sorból; négy jó barátomra még most is emlékszem, akik sajnos a kapu előtt lettek hősi halottak. Emlékezetem szerint ők voltak: Maingut, Kígyósi, Blauhorn és Német Vendel. Az ellenséges kartácsözön akkor terítette le őket, mikor az ágyút a kapu elé toltuk. Többi társaim is mind megsebesültek, alig maradtunk ketten-hárman épen. Mi történt sebesült bajtársaimmal, felépültek-e nem tudom. Arra emlékszem, hogy mikor a falakat megostromoltuk, Gerove Antal zászlóaljparancsnok volt a legelső, ki a bécsi kapu fölé a nemzeti magyar lobogót kitűzte, mert a falra egyszerre jutottunk fel. Az igaz, hogy az ostromlók a vár másik oldalain hamarabb jutottak a várba mint mi, de ezt csak annak tulajdoníthatom, hogy a minket megelőzött csapatoknak kevesebb természeti akadályt kellett legyőzniök, mint nekünk, miután a várfalakra való feljutás a bécsi kapunál ugyancsak nehéz egy vállalkozás volt.”
Gécs Béla
