Nyolcvanöt éve, 1932 februárjában az embernyomorító gazdasági válság az egész világon, Magyarországon és benne Békéscsabán is tombolt.
A nagyarányú termeléscsökkenés miatt bekövetkezett munkanélküliség okozta szegénység és nyomor megbénította a kereskedelmet. A bezárt üzletek lehúzott redőnyeinek látványa lehangolóan, szomorúan hatott a lakosságra. Ráadásul abban az évben a februári, -20 fokos hideg is sújtotta a nagy szegénységben élő embereket. Közülük is az építőipari munkások élete lett a legnyomorúságosabb. A harmincas évek kezdetétől Békéscsabán már szinte nem volt építkezés, tatarozás, befejezetlen házak álltak a város több pontján. Az emberek nem tudták kifizetni a házbért, voltak lakások, ahonnan napokig, hetekig ki sem mozdultak az emberek, mert nem volt a téli hideghez megfelelő ruházatuk, cipőjük. Máskor rongyokba csavart lábú emberek közlekedtek az utcákon.
A helyi sajtó, a Békésmegyei Közlöny szívbemarkoló, szomorú cikkeiben a korábban sohasem tapasztalt nyomorról tudósított, különösen a külvárosi részeket illetően. „...Ismeretlen utcákon bolyongva betérünk a nyomor egyik hajlékába. Egy jobb sorsra érdemes iparoscsalád otthonába lépve a lélekfagyasztó hideg szobában vannak a gyerekek. A piszkos, huzatnélküli ágyon három fiú és egy kislány összebújva melegszik. Vézna sápadt gyerekek. Apjuk festő- és mázolómester, másfél éve munkanélküli, örömteli szívvel meséli, hogy ma lesz vacsora is. Anyjuk hozza, aki reggel ment egy helyre vasalni és már várják haza. Naponta egyszer esznek az ingyen konyháról. Van, hogy kenyerük sincs a háznál. Egy jó ruhadarabjuk sincs, ma is a szomszéd kislány hozta el az ingyen ebédet, mert szégyellnek ilyen rongyosan az utcára menni...” – írták a korabeli „életképben”.
A lapban szinte naponta jelentek meg hasonlóan nyomorúságos történetek. Írtak a Trefort utcai munkásotthonról, ahol vagy száz munkanélküli ember melegedett, beszélgetett, sakkozott a nagyteremben. Hankó Mihály képviselő-testületi tag, aki egyben vezetőségi tagja is volt az otthonnak, így nyilatkozott akkoriban: A legrosszabb helyzetben van Békéscsaba. Mintegy 800 építőmunkás áll itt minden munka és kenyér nélkül. Az elmúlt nyáron is csak 15 százalék dolgozott. Télen még kevesebben tudnak alkalmi munkához jutni. Sok százan vannak, akiknek megfelelő téli ruházatuk sincs. Hasonló helyzetben vannak vagy százötvenen a faipari munkások is. Pedig valamikor virágzó műbútor-iparosság dolgozott itt.
A nyomor mélységére utalt az egyik építőipari munkás indítványa is, amelyben azt kérte, hogy az „összes építőipari munkások koldulási engedélyt kapjanak a várostól”. A városvezetés lehetősége szerint segélyekkel próbált enyhíteni a munkanélküliek sorsán. Elérték azt is, hogy a gyári munkásnők, munkások közül mintegy 1200 fő heti 6-8 pengő hetibérért munkához jutott.
Gécs Béla
