– Az életét végigkísérte a szlovák kultúra, a szlovák értékek szeretete és átadása. Honnan ered mindez?
– Vannak szlovák gyökereim az egyik nagymamám révén, aki sajnos nagyon fiatalon halt meg, és a másik vonalon is a nagyszülők részéről (Hankó, Molnár, Lipták felmenőim voltak). Gyerekként csak kicsit tudtam szlovákul tanulni a nagymamámtól, de a szlovák kötődés később is elkísért. Amikor a gyerekeim már iskoláskorúak voltak, ezért is gondoltam úgy, hogy a szlovák iskolába íratom be őket, hogy gyakorolják az őseik nyelvét. Az életem során én is egyre jobban beszéltem szlovákul, ma sem tökéletes a nyelvtudásom, de – ahogy szokták mondani – nem tudnának eladni.
– A szlovák gyökerek tehát adottak. Ezután hogyan maradt kapcsolatban a szlováksággal?
– Miután a gyerekeim már befejezték a szlovák iskolában a tanulmányaikat, odamentem dolgozni, Pecsenya Edit igazgatónő hívott portásnak. Sok évvel később onnan is mentem nyugdíjba. Közben 2000-ben István Anna – a Csabai Szlovákok Szervezetének egyik alapítója és sokáig elnöke, aki sajnos 2014-ben, mindössze 58 évesen hunyt el – megkeresett azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha szerveznénk ott egy hímző szakkört. Akkor már két éve jártam a szlovák kórusba (Čabianska ružička), ahol nagyon jó társaságba csöppentem. Az éneklés és a tagok abban is segítettek, hogy bővítsem a szlovák nyelvtudásom, ráadásul az évek során bejárhattam velük Szlovákiát, sok helyen felléptünk. Végül még 2000-ben Annával és néhány, a szlovák iskolában tanító pedagógussal megalakítottuk a Rozmaring hímző szakkört. A legfőbb célunk az volt, hogy felgöngyölítsük a Békés megyei szűcshímzés motívumait, amit akkor nem igazán ismertek még az országban. Ma már ott tartunk, hogy bekerült a megyei értéktárba is, aminek nagyon örülünk. Emellett a különböző szlovák tájegységek hímzéseit is feldolgoztuk.
– Miután nyugdíjba ment, még aktívabban vette ki a részét a közösségi munkából. Mely területeken?
– 2010-ben meghalt a férjem, ezt nagyon nehéz feldolgozni, nehezen is ment. De ekkor mellém állt és felkarolt István Anna és Ancsin Pálné Erzsike néni, aki a szlovák klub vezetője volt (ő 2016-ban hunyt el, 83 éves korában). Lelkileg támogattak, és anyagilag is segített, hogy hívtak: legyek a Szlovák Panzió recepciósa a Szlovák Kultúra Házában. Később, amikor ők már meghaltak, úgy éreztem, kutya kötelességem segíteni Krajcsovics Hajnalkának, aki így egyedül maradt a panzió és a ház terheivel, tehát ottmaradtam. Közben elvégeztem a népművészeti egyesületnél egy kétéves iskolát, rendezvényszervező és kiállítás-rendező lettem. Nyugdíjasként megismerkedtem a Csabai Szlovákok Szervezete Szlovák Senior Klubjával, amelyet akkor Tőkés Gyula vezetett, ő, majd Tyirják Pál is sajnos elhunyt, utána engem választottak meg a klub vezetőjének. Amikor átvettem kevesebb, mint 20 taggal működtünk, most 117-en vagyunk. Ahogy nőtt a létszám egyre több lett a munka, ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom az énekkart, a recepciós munkát, és a napokban a Rozmaring szakkört is, ez együtt már sok nekem. Idén azt is kitaláltuk, hogy ezt nagy létszámú klubot csoportokra bontjuk, van olyan csoport, amely gasztronómiával foglalkozik, ha ilyen jellegű felkérés érkezik, akkor szólok a vezetőjüknek, és ő mozgósítja a tagokat. Külön van olyan ember, aki a játszóházakat csinálja, aki a magyarországi kirándulásokat szervezi, én a külföldi kirándulásokat intézem.
– Milyen érzés volt, hogy a munkáját ezúttal kitüntetéssel is elismerték?
– Amikor a Békés Megyei Szlovák Önkormányzat elnöke, Krajcsovicz Andrásné értesített erről, bevallom, megszólalni sem tudtam, eleredtek a könnyeim, nagyon meghatódtam. Nagyon szívesen dolgoztam, eszembe nem jutott volna soha, hogy ezért kitüntetést kapjak. Végül március 17-én, egy szép ünnepségen, Csorváson kaptam meg ezt a kitüntetést, amiért nagyon hálás vagyok. Ráadásul, miután átvettem, rengetegen megkerestek, gratuláltak, ami nagyon megmelengette a szívemet, és erőt adott a folytatáshoz.
