– Ön szociál-gerontológus, ez mit jelent pontosan?
– Több évtizedet töltöttem a szociális ellátás területén, ahol szintén megjelent a demencia. Miután a szociál-gerontológia speciálisan az időskorral foglalkozik, ezt a képesítést is megszereztem, hogy még többet tudjak segíteni ennek a korosztálynak, akár a demenciával élőknek és a hozzátartozóiknak is.
– Mit kell tudnunk a demenciáról?
– A demencia egy tünetegyüttes, alapvetően az emlékezetet, a memóriát és a logikus gondolkodást érinti – ebben a betegségben a rövid távú memória sérül. Amikor a tünetek már észlelhetők, akkor komplexen kell ezt kezelni. A kezdetekkor megjelenő tüneteknek általában nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget, mert ilyenek lényegében bárkinél előfordulhatnak: például nem jut eszébe egy ismerős neve, nem talál bizonyos szavakat, amelyeket mással pótol. A későbbiekben megjelennek az orientációs problémák: nem tudja, milyen napszak, milyen évszak van – ez már a mindennapi életben problémát jelent, ezután pedig a személyiség is megváltozik. Ez utóbbi nagyon nehéz lehet a betegnek és a környezetének is, hiszen például egy mindig barátságos emberből egy kötözködő személlyé változhat az érintett. A hozzátartozók ilyenkor is hihetik azt, hogy az időskor velejárója ez a változás, pedig ez már a betegség jele. A demencia általában nem egyik napról a másikra jelentkezik, hanem lassú, évekig, néha évtizedekig tartó folyamat, azonban előfordul gyors lefolyásúként is. A betegség végére sajnos teljesen elveszti az önállóságát az adott személy.
– Mi a különbség az időskori feledékenység és a demencia között?
– A WHO szerint 65 éves kortól kezdődik az idős kor. Ahogy fizikálisan gyengülünk, úgy a memóriánk, gondolkodásunk, emlékezetünk működése is valamelyest csökken. Különböző tesztek szolgálnak arra, hogy felmérjék az idős emberek állapotát, ezek eredményétől függően orvos dönti el, hogy az adott személy működése a korának megfelelő, vagy már átlépi azt a küszöböt, ami a demencia előszobája. Pszichiáter, neurológus és gerontológus szakorvos speciális feladata a diagnózis felállítása. Viszont nagyon fontos, hogy ha a beteg vagy hozzátartozója valamit észlel, jelezzék a háziorvosnak, aki meg tudja mondani, hogyan tovább, milyen szakorvost keressenek fel.
– Ha valakinél megállapították a demenciát, mit tehetnek a családtagok, hogy gördülékenyebben menjenek a hétköznapok? Ön előadásokat is tart ebben a témában.
– Még a mai társadalomban is az a tapasztalat, hogy szégyellik az emberek, ha ilyen történik velük vagy a családjukban, pedig nagyon fontos, hogy beszéljünk róla. A demenciában nincs betegségtudat, az érintett tudja, hogy van valamilyen problémája, de még önmagának sem vallja be, hogy az milyen súlyú. Sokszor a családtagok szégyellik, mert akár furcsán is viselkedhet az érintett, például bekopoghat éjszaka a szomszédba valamiért.
Békéscsabán szintén azt tapasztaljuk, hogy nehezen fordulnak ilyen tünetekkel orvoshoz az emberek, kicsit struccpolitika is ez, hiszen ameddig nem mondják ki, nem kell szembesülni azzal, hogy ez milyen betegség. Az előadássorozatnak az a célja, hogy minél szélesebb körben tudjunk tájékoztatást adni arról, hogy ez a betegség mivel jár, milyen tünetei vannak, hogyan zajlik le, hol és hogyan lehet a kezelésében részt venni.
– Az előadássorozat mellett milyen lehetőségeik vannak a betegeknek és hozzátartozóiknak?
– Fontosnak tartom kiemelni, hogy a demencia nem feltétlen velejárója az idős kornak, ez egy betegség, amely a tudomány mai állása szerint még gyógyíthatatlan. Az egyik rizikófaktor az életkor: minél magasabb életkort él meg valaki, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ez a betegség megjelenhet nála. Az érrendszeri betegség, érszűkület, magas vérnyomás szintén komoly rizikófaktor, hisz ezekből adódóan kevesebb vér jut az agysejtekhez, amelyek pusztulásnak indulhatnak.
A háziorvoshoz fordulhatnak a betegek és hozzátartozóik, illetve a szociális rendszerben működnek nappali ellátások, klubok Békéscsabán és a környező kisebb településeken, ahol speciális demens ellátás is elérhető. A házi segítségnyújtás szintén részben megoldást jelenhet a családoknak, majd a későbbiekben a demensekkel foglalkozó bentlakásos idősek otthonai jöhetnek még szóba.
– Zárásként mit üzenne azoknak a családoknak, amelynek tagjai esetleg most szembesülnek ilyen diagnózissal?
– Ebben a betegségben a kezelés során nincsenek protokollok. Minden egyén más, a betegség is más-más módon nyilvánul meg náluk, és másként reagálnak dolgokra. A hozzátartozóknak nagyon kreatívnak kell lenniük, hogy segíteni tudjanak, és mérhetetlen türelemre lesz szükségük, hiszen ebben a betegségben a logikus érvek nem hatnak. Azt javaslom a hozzátartozóknak, hogy keressék a lehetőségeket, beszéljenek a háziorvossal, vegyék fel a kapcsolatot a szociális ellátó rendszerrel, mert óriási segítség lehet az is, hogy ha hosszabb-rövidebb időre tehermentesítik a családot, például ha reggeltől délutánig nappali ellátásban van. Nagyon nehéz ez a helyzet a hozzátartozóknak is, kérjünk segítséget!
