Sokadszorra nézem meg azt a félperces kis videót, amit a látogatási tilalom előtti utolsó hétvégén vettem fel. Fekszel az Életfa Idősek Otthonában az ágyadon, megfáradt tested már alig-alig engedelmeskedik, de a szemed ragyog, ahogy csodálkozva arról beszélsz, hogy fehér galambok jártak nálad, és talán érted jöttek. A következő pillanatban pedig a fiúkról, felnőtt unokáidról kérdezel.
Augusztusban 89 éves leszel. Lélekben már elég régóta arra a másik világra készülsz, nem is igazán érted mi ez az egész, ami most körülöttünk zajlik. „Miért nem jössz már?” – kérdezed sokadszorra, ha telefonon beszélünk. Nem elégszel meg annyival, hogy „tudod, járvány van, most nem lehet”. Hogyan is elégednél meg, mikor a te kis külön dimenziódban hamar köddé válnak az evilági hírek, összefolyik a tér és az idő. Az viszont téren és időn is áttör, hogy hetek, hónapok óta nem találkoztunk...
Ó, anya! Bárcsak vége lenne már ennek az egész járványnak és vele a látogatási tilalomnak is! Bárcsak ott állhatnék most az ágyad mellett, hogy elmondjad, hogy vagy és éppen merre jár a lelked!
Ugye tudod, vagy valahol ott legeslegbelül érzed, hogy amint lehet, megyek?!
