Ma már nincs határfeeling, nincs gyomorgörcs, nincs útlevél-ellenőrzés, nincs „mindenki legyen csendben, mert jön a határőr”. Csak átmegyünk.
Az idősebbeknek viszont még beugrik, milyen volt ez régen: a buszt megállították, mindenki kiszállt, táskák nyíltak, csomagok kerültek elő. Ha valakinek véletlenül öt csomag Donald kacsás rágó lapult a poggyászában, már az is komoly nemzetbiztonsági kockázatnak tűnt.
Messze van Bécs, mégis idelátszik – Fotó: Such Tamás / behir.hu
És persze ott volt a banán. A szocializmusban a banán nem gyümölcs volt, hanem esemény. Ha megérkezett a boltba, öt perc alatt eltűnt. Ma Bécsben ott van a polcon – persze ma már nálunk is –, raklapszámra. Senki nem telefonál haza, hogy „van banán!”.
A nyolcvanas évek magyar virtusa azért hazai oldalon egy kicsit még most is él: egy busz öt személyautó elé furakodott be. Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk, hogy utolsónak bemegyünk, de elsőnek szeretnénk kijönni. Ez nem zsiványság, inkább szívből jövő szabályértelmezés. Ehhez képest az osztrák motoros a harmincas táblánál harminccal megy. Nem dudál, nem villog, nem akar letolni az útról. Csak megy.
Bécsben egyébként csend van. Furcsa csend. Az ember egy idő után már keresi a dudálást, de sehol semmi. Az osztrák főváros olyan, mintha Budapest elment volna egy hosszú önismereti tréningre, és azt mondta volna: „Na jó, mostantól figyelünk a részletekre.”
Tótágas a Praterben – Fotó: Such Tamás / behir.hu
A belvárosban hintók járnak, a Sisi Múzeumhoz közeli szuvenírboltban pedig jön a bécsi kultúra három muskétása: Mozart, Gustav Klimt és Freud. Mozartból csoki, Klimtből képeslap, Freudból pedig valószínűleg bármi lehet, amiről az embernek később el kell gondolkodnia, miért is vette meg.
A metróban a vágánynál védőburok vigyáz az utasokra – praktikus találmány, amely még az életuntak életét is igyekszik meghosszabbítani. A város elképesztően sokszínű: Habsburgok, burkás muszlim esküvői fotós, hintók és modern metró egyetlen városban.
Kifelé pedig megszaporodnak a szélerőművek. Egy, kettő, tíz, százhúsz. Aztán már nem is szélerőműveket látunk, hanem egy teljes ipari hadsereget a mezőn. A magyar falu ismerős hangulatától csak egy apró részlet különbözteti meg: nálunk a háttérben gyakran egy traktor, egy fóliasátor vagy egy félbehagyott építkezés van. Itt szélerőmű. Ez valószínűleg az osztrák mezőgazdaság egyik fontos mondata: „A krumpli idén közepesen termett, de legalább fúj a szél.”
Galéria
Az osztrák falvak pedig olyan rendezettek, hogy az ember már várja, mikor bukkan fel Rex felügyelő, és oldja meg a helyzetet. Harmincas tábla szinte mindenhol: „Nem sietünk. Nézd inkább a szélerőművet!”
A határmenti akvaparknál pedig újabb kulturális sokk: minden autó árnyékban áll, és bent mindenkinek jut nyugágy–napernyő kombó. Ilyenkor azért elgondolkodik az ember: lehet, hogy Ausztria nem is ország, hanem egy nagyon jól megszervezett életvezetési tanácsadás?
Mi pedig csak ülünk az autóban, nézzük a szélerőműveket, a harmincas táblákat, az osztrák motorost, aki továbbra sem dudál. És megszületik a végső felismerés: Ausztria nem kenguru. Mozart, Klimt és Freud viszont van. Meg banán is.
És valahogy mindenki nyugodtabb tőle.
