A háború véget ért, de a hadifoglyok még idegenben…
1921-ben járunk, a háború már véget ért, de sajnos nem mindenki számára. Igen sokan voltak még – Békéscsabán is – akik csak reménykedtek abban, hogy hadifogoly hozzátartozójuk haza fog jönni. Sokan voltak még a 101. császári és királyezred csabai katonái közül, akik még fogolytáborban voltak és csak remélték a minél előbbi szabadulást.
A Körösvidék 1921. július 13-án közölt egy olyan levelet, mely a szentpétervári fogolytáborban sínylődők életét mutatta be. Az nem derült ki a cikkből, hogy ki írta a május 30-ra dátumozott levelet, mindössze ennyit közöltek: „Magyar fiu irta aggódó szüleinek”. A „magyar fiú” a többi fogolytársával együtt abban reménykedett, hogy a magyar hadifoglyok és a hazánkban börtönbe vetett kommunisták kicserélése sikerrel fog járni, ugyanis a helyi hírek szerint „150 magyar kommunistát 600 magyar fogolyért cserélnek el”. A fogoly leírta levelében, hogy már régóta próbálja felhívni a magyar kormány figyelmét helyzetük tarthatatlanságára, és arra kérte azt „hogy eszközölje ki azt, hogy a magyar alattvalók is kaphassanak hazájukból küldeményeket, azaz, hogy az esetleg elindított küldemények tényleg hozzánk érkezzenek”. Míg a moszkvai fogolytábor lakói kapnak csomagokat otthonról Rigán keresztül, addig a Szentpéterváron lévő 250 magyar „napi 20 dekagramm zabkenyéren, 2 kanálka nyerscukron és egy sajka „hus-" vagy „hal"-levesen tengődünk”. Azok, akik katolikus vallásúak, a közeli „lengyel templomból” korábban kaptak segítséget, hiszen a „könyörületes lelkek hetenként mintegy 40— 40 dekányi burgonyát vagy répát juttattak számunkra körülbelől szeptembertől decemberig”. Azóta viszont csak egy kevés sajtot és kenyeret tudtak beküldeni a táborba. Szentpéterváron lengyel foglyok is raboskodtak, „akiket az utóbbi harcokban fogtak el”. A magyarokkal ellentétben, őket bőségesen ellátják, mert „kapnak hazájukból hust, vajat, sajtot, szalámit, lisztet, rizskását, babot, cukrot, sót, dohányt és besózott halat”. Elégedetlenek viszont helyzetükkel, hiszen a lengyel-orosz béke már megköttetett, de ők még mindig fogságban vannak. A „magyar fiú” mindebből azt a következtetést vonta le levele végén, hogy „fél évet várhatunk még, amig a mi hazacserélésünkre vonatkozó egyezmény végrehajtására kerül a sor . .”.
A háború véget ért, de az árváknak még segíteni kell…
Szomorú, de egyben felemelő rendezvényt tartottak a csabai gimnáziumban, melyről a Körösvidék 1921. július 13-i számában írt. Szomorú, mert a háború áldozatai gyűltek össze az egyik teremben és felemelő, mert a társadalom tudott és akart is segíteni rajtuk. A MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet – a szerk.) csabai szervezetének „lelkes hölgyei” hívó szavára jöttek „törődött nagyszülők, akik apátlan árvát gondoznak, a világégés özvegyei, vézna, beesett arcú, koravén tekintetű árvák, mindmegannyi hajótöröttje az életnek”.
A teremben vannak azok is, akik segíteni akarnak rajtuk, de nem rajtuk múlt, hogy „nem lehet a segítés általános, sok nélkülöző közül ki kell válogatni azokat, akiknél a segítés a legsürgősebb”. Az adományozók nevében Remenár Elekné lép előre, köszöntötte az egybegyűlteket és „amig beszél, a szemek megnedvesednek és a fekete fejkendők alól itt is, ott is elfojtott zokogás hallatszik”. Ezt követően felolvasták azoknak a neveit, akik kaphattak az összegyűjtött adományokból. Ők a következők voltak: „Belkó árvák, Ballangó árvák, Bielik árvák, Bencsik árvák, Erziják árvák, Griecs árvák, Groska árvák, Hrubecz árvák, Hornyán Táját árvák, Kelle árvák, Kucsa árvák, Koritár árvák, Lipták árvák, Berza árvák, Virág árvák, Szarvas árvák, Szoboszlai árvák, Zsíros árvák, özv. Kolarovszky Mihályné, Szikora Mátyásné, Szoboszlai Györgyné, GoldfingerManóné, István Pálné, Krnács Pálné, Veres Dánielné, Odrobinák Andrásné, Uhrin János, Hottinger Lajos, Ligeti János, Selmeci Tóth Ferenc, Bencsik Mátyásné, Mladonyiczky Jánosné, Frankó Andrásné, Lipták P. Jánosné, Hornyák árvák, Kovács Ádámné, Dohányos árvák, Fruzsa Mihályné, Hugyecz árvák, Brhlik árvák”. A lányok közül a kisebbek egy ruhát kaptak, míg a nagyobbak egy blúzt és „aljra való jó minőségű anyagot”, a fiúk pedig ruhára és ingre „való anyagot”. A támogatottak köszönetet mondtak a MOVE tagjainak, majd felzendült a Himnusz, „félénken száll az ég felé a magyar imádság, az éneklők hangja megcsuklik...”. A rendezvény ezzel véget ért, de a Körösvidék nem rejtette véka alá véleményét az esettel kapcsolatba. Sajnálatát fejezte ki az újság, hogy az állam nem tud adni a rászorulóknak, a társadalom pedig nem tud mindenkinek egyformán segíteni. Külön megnevezték azokat is, akik a „minden külső disz és reklám nélkül” eseményen az adományozókat képviselték: „dr. Remenár Elekné, dr. Berthóty Istvánné, özv. Fejér Béláné, Lőrinczy Lászlóné és Pfeiffer Mária képviselték”. A csabai lap arra is felhívta az olvasók figyelmét, hogy „ma még ragyogó napfényes meleg van”, de hamarosan „ködös ősz és havas tél is jön, amely megdermeszti az egész természetet és irtózatos szenvedést igér a nélkülözőknek”. Aki tud, az adományozzon, hogy a rászorulóknak télen is segíthessenek.
Fábry Károly helytörténeti írása – 3. rész
Elérkeztünk Fábry Károly rövid helytörténeti sorozatának harmadik, egyben utolsó részéhez, melyben arról ír a szerző, hogy igen kevés olyan ember él itt, aki „Csaba múltját feljegyezte volna s felelevenitné olykor egy kicsit”. Még ennél is nagyobb gond, hogy „a városi levéltár rendetlenül, összevissza hányva hever a városháza padlásán — ha akadna is valami feljegyezve benne, azt nem fogja soha senki átkutatni”.
Visszaemlékezni márpedig nagyon fontos, hiszen őseink „bölcs vagy nem bölcs” döntései a mi életünkre is hatással vannak. A „Tiszavidéki vasut” lehetőségét megragadta a város, de nem mindig voltak a település vezetői „előrelátók, bölcsek és okosak, hanem egyszer-másszor tunyák is”. Az „Arad-Csanádi Egyesült Vasutak (ACsEV)” tervezői is megkeresték Csaba elöljáróit, hogy a vasútvonal érintse a várost, de sajnos elutasításra találtak. Békéscsaba „kiöregedett” és „tunyává vált” vezetői nem akarták ezt a vasutat, hiszen ahhoz hitelt kellett volna felvenni, „holott eleink ettől irtóztak”. A másik gond az volt – legalábbis Fábry szerint -, hogy „sok utánjárással, tárgyalással, irka-firkával is járt mindig az ilyen dolog” és ehhez nem volt nagyon kedvük „bölcs vezetőinknek”. Az ACsEV köszönte szépen és „elment Kétegyházára s ott csinált magának központot nagy örömére azoknak a községeknek és nagybirtokosoknak, köztük József főherceg is, akik szívesen áldoztak, hogy az uj vasút az ő földbirtokaikon keresztül vonuljon”. Mi ebből a tanulság? A szerző szerint a következő: „vess keresztet magadra, nehogy megsértsd apáink emlékét, de vésd mélyen emlékedbe, hogy közügyben jól fontold meg mindig, mit és hogyan cselekszel! és ne gondolj mindig csak a jelen nehézségeire, de a jövő áldásaira is, ha azt akarod, hogy áldott legyen emléked!”; illetve: „imádkozzál: Szabadíts meg minket a gonosztól, a protekciótól és korrupciótól! mert közügyben a Te egyéni hasznod lehet, hogy soha el nem muló átkot hozhat porladó fejedre, s gyalázatot emlékedre”. Városunk fejlődésében a vasút meghatározó szerepet töltött és tölt be ma is, ez a város elnevezésében is szerepet kell hogy kapjon Fábry szerint: „Békéscsaba mégis nagy lesz és akkor nem fogják variálni Csaba, B.-Csaba, Békés-Csaba, Békéscsaba, hanem nagyszerűen — Nagycsabának fogják nevezni”. (vége)
Kommentár nélkül
Forrás
Körösvidék
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Korosvidek_1921_07-09/?pg=19&layout=s
