Az előadás esszenciája az volt, hogy Jota maga zongorázott, amitől sokkal bensőségesebbé, líraibbá vált a szerzemény. (Az énekessel telefonon keresztül, hangról-hangra szedtük szét az Elhiszem még-et.)
– Dalíráskor a harmóniamenet vagy a gondolat születik meg hamarabb?
– Ebben az esetben először a refrén „szaladt ki” belőlem, majd gyorsan leültem a zongorához, és azonnal felvettem, hogy ne felejtsem el. Jó egy-két hónappal később jött a pre-kórus (énekli: „A túl sok a zaj…”). Utána ismét jött egy gondolat, „A hol van a kéz, ami a kezdet fogja?”, ami elindított és megírtam a számot.
– Mező Misi, az egyik zsűritag értékelésében annak örült a leginkább, hogy most nem magadból, hanem a Teremtőből csináltál sztárt.
– Nem tudom, hogy Misi mire gondolt, de ha így érzi, akkor jó, legyen… én örülök neki.
– Egri Péter is szinte ugyanezt érezte a produkcióval kapcsolatban: „ízléses, kulturált és alázatos”. Eredetileg kihez szól?
– Tavaly az Áldom című szám egyértelműen egy dicsőítő dal volt, de ez most nem Istenhez szól. Azokról az érzésekről énekelek, amelyekkel mindenki találkozik valamilyen helyzetben. Többek között, amikor az ember azzal szemebesül, hogy egyedül marad, és hirtelen nincsenek mögötte a barátok, a család. Miközben ők mindig ott vannak. És ott van a szám végén: hogy „nem kéne már, csak egyetlen szó”. De kinek mi az a szó? Egy köszönöm, vagy csak annyi, hogy szertelek? Sőt adott helyzetben szó sem kell talán, mert olykor hangosabban beszélnek a tettek.
– Nem baj, ha többféleképpen lehet értelmezni egy dalszöveget.
– Pontosan. Számomra az a jó dalszöveg, amibe bele tudom ültetni a saját élethelyzetemet.
– Nem kaptál kedvet ehhez az akusztik verzéhez? Mármint, hogy mostantól kezdve a koncerteken csak ezt játszod?
– Nagyon szeretem mindkettőt, mert mind a kettő én vagyok. Amúgy ez alapvetően koncertfüggő, hogy az adott hangversenyhez melyik illik jobban. Az akusztik verzió a dal érzelmét, mélységét adja át, míg az eredeti, elektronikus, azaz a rádiós verzió a fájdalmát. Hiszen – ahogy mondtam –, amikor azzal találkozik az ember, hogy egyedül maradt, az nem egy simogató érzés, hanem szépen fogalmazva, felér egy pofáncsapással.
– Mondjuk 10 év múlva lehet, hogy az elektronikus változat egy kissé elavult lesz. Egy zongora azonban mindig üt.
– Ez így van. Természetesen a dal mindig a kor hangzásvilágához fog fejlődni, de úgy, hogy nem ölje meg az alaphangulatot. Tény azonban, hogy egy zongora és egy cselló még 50 év múlva is zongora és cselló marad.
– A csellószólamot is te írtad?
– Az eredeti csellista Stankovszky Endre, akivel még korábban összeültünk muzsikálni, és közben kitalált egy klassz szólamot. Mivel most Endre nem ért rá, így Asztalos Dorka helyettesítette. Nem mellesleg Dorkával is igazán jó zenei kémia zajlott köztünk.
– Mi lesz a következő nagy dobás?
– A március 12-ei döntőben egy korábbi álmom valósul meg: ez a dal egy szimfonikus zenekarral kiegészülve fog megszólalni. Szerintem ez egy egészen elképesztő zenei élmény lesz.
– Egyre jobban nyílik a világ és a virág.
– Nagyon örülök, hogy erre lehetőségem nyílt; és azonfelül nagy hálával tartozom a közönségnek is, hogy a szavazataikkal utat nyitottak nekem.
