Andelic Jonathan: A legőszintébben a zenén keresztül tudok imádkozni

2021. január 24. 17:25 | D. Nagy Bence

A kortárs keresztény könnyűzenei paletta egyik markáns hangja hamarosan új kihívások elé néz. Andelic Jonathannal, "Jotával" dalszerzésről, inspirációról és istenkapcsolatról beszélgettünk a 7.Tv Kikötő című műsorában.

(Régi ismeretségünk, barátságunk okán tegeződünk.)

– Beszélgetésünk apropója elsősorban az, hogy hamarosan elstartol A Dal című verseny, amelyre te is neveztél, nem is akármilyen szerzeménnyel. Milyen dallal indulsz, illetve honnan jött az ötlet, hogy te is versenybe szállj?

– Jó lenne, ha azt mondhatnám, nagyon határozottan céloztam meg, de az indulás ötlete igazából véletlenül jött. A producerem, Ferencz Péter, “Peet” javasolta, hogy jelentkezzek és végül is megtörtént. Az Áldom egy dicsőítő dalnak íródott. Az volt a célja, hogy legyen egy olyan dinamikus nóta, amit együtt énekelhetünk, örülhetünk neki. Ehhez képest meglehetősen kitágult a perspektíva: nyilván örül az ember, ha a szerzeménye bejut, de amikor beküldtem, még úgy voltam vele, hogy eléggé kétesélyes, hogy egy ilyen nóta bekerüljön egy ilyen műsorba. Aztán, amikor mégis megtörtént, teljesen le voltam döbbenve.

 

– A hazai közönség, nem csupán keresztény berkeken belül, néhány évvel ezelőtt egy tehetségkutató kapcsán már megismerhetett. A műsor után azonban kicsit eltűntél a mainstream számára, holott ez idő alatt is folyamatosan születettek dalaid. Mi történt ebben az időszakban?

– Az egyházzenei közegben mozogtam inkább. Gyülekezetben nőttem fel, kicsit talán predesztinált volt előttem ez a pálya. Nem mintha elzárkóznék a “világi színpadtól” és teljesen csak a szakrális dolgokban lennék hajlandó részt venni: természetes volt, hogy így alakult az életem. A tehetségkutató óta is folyamatosan működtem, koncerteztem, több nagy keresztény fesztiválra is hívtak fellépni számos egyéb rendezvény mellett. Útközben felkerültem Budapestre, most már öt éve itt élek. Ebben az időszakban a koncertezés kicsit alábbhagyott. Jött egy lehetőség, hogy egy európai uniós projektben dolgozzak, amiről úgy gondoltam, hogy ez most időszerű. Jó volt, hogy egy biztosabb, 8-tól 5-ig tartó történetbe beállok, szükségem volt erre. Emellett nyilván, ha jött az ihlet egy-egy dal kapcsán, akkor nem álltam meg. Nem távolodtam el a zenéléstől, dalírástól, csak a koncertezés került a háttérbe.

 

– Említetted a gyülekezeti hátteret, ami predesztinált. Egy lelkipásztor édesapával a hátad mögött indultál el, ami sokak számára tud nehéz batyu lenni. Mindemellett van egy saját hangod, dalokat szerzel, zongorázol. Hogyan születnek a dalaid, mi adja az inspirációt?

– Ha a kályhától indulunk, akkor a szüleim már óvodás koromban beírattak a zeneiskolába. Elég hamar tudtam, hogy a zongorát szeretném választani, hatéves koromtól el is kezdtem tanulni. Nálunk, Békéscsabán a gyülekezetben a zene, a közös éneklés, a dicsőítés, amit egy kortárs formában gyakoroltunk, jelentős része volt a közösségi életnek. Elkezdte mozgatni a fantáziámat, hogy szeretnék részt venni benne. 14 éves lehettem, amikor megerősödött bennem, hogy ez több, mint pusztán a zene szeretete, hogy ez nekem többet jelent. Ebben az időben kerültem be a dicsőítő csapatba és azóta sem kerültem ki igazából (nevet). A hitem megélésének nagyon jelentős része a zene, a dicsőítő zene, hívjuk így. Persze mi, emberek, a mi gondolataink vannak benne, de ennek ellenére a fókusza Isten. Az Istennel való kapcsolatomnak a nagy részét a zene teszi ki. Úgy is mondhatom, hogy a legőszintébben, a szívem legmélyebb pontjából a zenén keresztül tudok imádkozni. Amit sokszor nem tudok imában, tehát prózában elmondani, azt dalban mondom el. Plágium! (Nevet.)

 

 

– Egy Istenről szóló dal szükségszerűen dicsőítő dal is egyben?

– Ez egy jó kérdés. Nem tudom! Fordítva viszont biztosan igaz, tehát az dicsőítő dal, ami Istenről szól.

 

– Szerinted egy keresztény ember számára központi fontosságúnak kell lennie a dicsőítésnek? Szükség, igény van rá?

– Az, hogy mi “kell”, szerintem túl drasztikus. Individuumok vagyunk mindannyian és ahány félék vagyunk, annyi dologra tudjuk azt mondani, hogy na ez kell! Nyilván vannak alapmotívumok. A zene egy nagyon erőteljes dolog, az emberi kultúrának egy alapvető része. Ez vitathatatlan, ősidők óta. A zene az emberi kifejezésformának óriási szelete. Számomra az a kérdés, hogy ha valaki enélkül akarja megélni az istenkapcsolatát, akkor az vajon teljes-e. Lehet, hogy teljes, nem tudom, de meg tudom kérdőjelezni. Talán a szelet mérete különbözhet típusonként. Nem tudom, hogy létezik-e olyan ember, akinek ne lenne az életében legalább egy dal, ami meghatározó, ami megfogta, akár aktualitásában vagy dallamában. Ha valaki átél egy olyan zenei élményt, amelynek a fókusza Isten, az Ő személye, jelenléte, akkor azt keresni fogja, az hiányozni fog. Nem gondolom, hogy ha valaki az Istennel való kapcsolatában átél egy ilyen élményt, azt később ignorálni tudja.

 

– Nem véletlenül használtam a “kell” szót. Az előző év nem igazán kedvezett a közösségeknek, így a gyülekezeti közösségnek sem. Sokak számára egy fájó pont volt, hogy a dicsőítésnek ezt a közösségi formáját nem tudták gyakorolni. Dicsőítőként hogyan tudtál az elmúlt év során működni?

– Én éppenséggel pihenőn voltam, de ez a 2020-as év fordulatai nélkül is így lett volna. Olyan szakaszhoz ért az életem, amikor sok mindenben elfáradtam és úgy éreztem, hogy pihennem kell. Úgy éreztem, hogy a dicsőítés vezetést felelősségteljesen, tehát úgy, hogy ahhoz a szívemet is bátran adom, nem tudom csinálni. Ímmel-ámmal nem akartam, én ezen a területen is ilyen “mindent vagy semmit” típus vagyok. Viszont ebben az időszakban is több új dal született otthon, a négy fal közé zárva. Megéltem azt, hogy az Istennel való kapcsolatom megélésének nem volt más formája, csak egy dal. Sem az ima, sem a bibliaolvasás, sem egy adott tanítás meghallgatása nem segített, őszintén szólva kedvem sem volt az egészhez. De volt, hogy jött egy dal, aminél azt éreztem, mintha egy plug-innel rákapcsolódnék a mennyre. Éppen ezért mondtam korábban, hogy nem tudom, mennyire “kell” a dicsőítés. Én ilyen típus vagyok, más pedig más módon tud kapcsolódni Istenhez, akár egy igehirdetésen keresztül, ami megfordítja és motiválja.

 

 

– Beszéljünk arról a dalról, amivel versenybe szállsz. Összegezted az elmúlt év nehézségeit, a dal pedig pont arról szól, hogy én mint egyén áldom az Istent. Az ige alapján írsz dalt inkább vagy a saját tapasztalataid adják a forrást? Az Áldom című dalod hogyan született?

– Szeretek a Biblia alapján dalt írni, akár ha át is fogalmazva kicsit. Különleges ereje van, amikor egy egészen érett személy, nevezetesen Isten gondolatait belefoglaljuk a dalunkba. Ezzel szerintem nem lehet melléfogni. Amikor dicsőítő dalt írok, akkor az az elvem, hogy az konkrétan Istenről szóljon, tehát ne virágnyelven énekelgessünk. Amikor dicsőítek, akkor mindenki tudja, hogy Jézus Krisztusról éneklek, nem fűről-fáról. Egy dicsőítő dal megírásánál fontos, hogy bár személyes érintettségből fakad, de más is tudjon azonosulni vele. Igyekszem úgy írni, hogy ne rólam szóljon, hogy én egy adott helyzetben mit csinálok, hanem arról, hogy Isten mit tesz. Vagy hogy egy adott döntési helyzetben mi lehet a jó döntés. Az Áldom is így született. Alapvetően egy bulis nóta, de az egyik versszak például ez: Ha túlterhelt a szívem, szinte fáj élnem, egy mindig bevált mottó jár a fejemben: „Jézus, minden lehetséges nevedben.” Ez is arról szól, hogy mit teszek egy nehéz helyzetben. Beleragadok ebbe a nehézségbe és erre fókuszálok? Mert akkor ez egy előre meghatározott spirál, ami lefelé húz. A kérdés az, hogy mit teszek ahelyett, hogy sajnáltatom magam, meg sírva vigadok, tisztességes magyarként. Ez persze nem struccpolitika! A nehéz helyzetekben Istenre nézek, hogy mit tehetek és megpróbálom jól csinálni. Döntést hozok, hogy inkább áldom, mintsem hogy a magamét mondjam, és ilyenkor mindig jönni szokott egy fordulat, mert Isten válaszol.

FEL