Augusztus 5-én a Fővárosi Nagycirkuszban, a világon egyedülálló módon, ötödik alkalommal tartottak audionarrált előadást, ahova a Békés Megyei Vakok és Gyengénlátók Egyesületét is meghívták. A nagycirkusz igazgatója, Fekete Péter a zászlajára tűzte az esélyegyenlőség növelését a vak és gyengénlátó emberek számára. A programról a 7. Tv Aktuális című műsorában Ádász Istvánnal, a Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesületének alelnökével beszélgetett Horváth Szabolcs műsorvezető.
– Ez már nem az első alkalom volt. Milyen volt belülről ezt átélni, és egyáltalán hogyan zajlott ez az egész? Ha jól tudjuk, Fekete Péter sok mindenbe belevitt titeket.
– Harmadszor tehettünk látogatást a Fővárosi Nagycirkuszban. Úgy zajlott az egész, hogy „Jókai színházas módon” előtte kulisszajárás, azaz manézs-járás volt. Tehát bemehettünk a manézsra, bevittek minket a jégre, ahol bemutatták a különböző cirkuszi eszközöket, amelyekkel az artisták, zsonglőrök léptek föl. Megmutatták a kerékpárt is, hogy hogyan vannak beleverve a szegek a kerékbe, és különböző buzogányokat, vagy hogy például hogyan dobálják a kalapot, és milyenek a ruhák. Utána mentünk fel a nézőtérre, ahol mindenki kapott egy fejhallgatót, fülest, és ezen keresztül hallgathatta Fekete Péternek, a cirkusz igazgatójának a narrációs előadását.
– Amikor megfogtátok, megéreztétek az anyagokat, és Fekete Péter elmondta, hogy mik ezek, az milyen volt? Éreztetek valami pluszt?
– A ruhaanyag az ruhaanyag volt, a műanyag az műanyag, a biciklikeréknél volt annyi a különbség, hogy az nem felfújt kerék volt, hanem tömörgumi, merthogy csak úgy lehetett a szegeket beletenni, hogy a jégen is megtapadjon.
– Ha jól tudom te ki is próbáltál valamit. Ez az előadás előtt, vagy után volt?
– Előtte. Volt egy dupla kerék, amibe bele lehetett állni. Azzal lehetett körbe-körbe forogni. Tehát mintha egy rendes kerékben állnál benne belülről.
– Milyen volt az előadás narrációja? Ténylegesen mennyire tudtátok átélni, átérezni ezt az egészet?
– Szerintem, aki nem lát, és valamikor látott, az nagyon élvezi a narrációs előadást. Sajnos, aki születése óta vak, az kevésbé tudja a narrációt értelmezni, hiszen ők nem tudják, hogy milyenek a színek, milyenek a formák, mennyi az a távolság, csak nagyon kevesen tudják ezt érzékelni. De akinek valamikor is volt egy nagyon kicsi látása, annak óriási élmény volt. Mint annak idején a rádiószínház, amikor hallottuk a színészek hangját a rádióban, de el tudtuk képzelni az előadást. Vagy amikor egy könyvet olvasunk, akkor is elképzeljük, hogy milyen lehet, de itt elmondták segítségképpen, hogy hogyan néz ki az artista, milyen ruhában van, milyen attrakciókat csinál, hogyan szaltózik, vagy hogy mi a veszélyes elem benne. Tehát gyakorlatilag teljesen át lehetett élni a komplett előadást. Főleg ahogy Fekete Péter, a cirkusz igazgatója ezt narrálta nekünk.
– Tehát azt mondod, hogy le tudta úgy írni, hogy tényleg szinte magad előtt láttad a történetet?
– Igen, teljesen. Valakinek, egy gyengénlátó sorstársamnak az jutott az eszébe, amikor megszólalt Péter és elkezdte az előadást, az olyan volt, mint annak idején Szepesi György a rádióba. Szepesi Gyuri bácsi is teljesen praktikusan tudta elmondani a rádióban, hogyan zajlott egy-egy sportesemény.
– Ez a történet a Békéscsaba Jókai Színháztól indult ki. Komáromi Anett, Tarsoly Kriszta és akkoriban még Fekete Péter színházigazgató szorgalmazta az előadások ilyen formában történi bemutatását is. Milyen volt, amikor ilyet először éltél át?
– Hálásak voltunk a színháznak, hogy gondoltak ránk, és nekünk ezt létrehozták. Először közösen tanultuk a narrációt, hogy amit például Anett elképzelt, az jó-e úgy, be tudjuk-e mi fogadni, illetve kellőképpen jól tudja-e ő mondani a narrációs szöveget a színházban. Persze hozzá kell számítani, hogy a színházi narráció, és a cirkuszi narráció között óriási különbség van.
– Mekkora különbség van a színház és a nagycirkusz között? Hogyan éreztétek, tényleg mindent el lehet mondani, miközben folyamatosan történik valami?
– Mindent nem lehet elmondani, hiszen van az a mondás is, hogy egy kép többet ér ezer szónál is. De amit csak lehet, ami belefér abba az időbe, amíg az artista ott van a porondon, azt elmondták. Itt azt kell megjegyezni, hogy a színházban a színészek beszélnek, tehát azt a részt nem kell narrálni, csak a mozgásukat, esetleg a gesztusokat, míg a cirkusz teljesen más, ott viszont mindent mondani kell. Tehát a Fekete Péter az előadás végére gyakorlatilag jobban elfárad a narrációban, mintha egy kétórás színdarabot játszott volna végig, hiszen neki végig beszélnie kellett.
– Hogy érzitek, hogy érzed te magad: amit Fekete Péter el szeretne érni, az ténylegesen megvalósul ezeken az előadásokon?
– Remélem, hogy igen, hiszen a látássérült embereknek is egy óriási élményt nyújt ez, ennek segítségével jobban át fogják tudni élni az előadást, és azt, hogy mit szeretnének ezzel kifejezni. Teljesen rá tudnak hangolódni az előadásra.
– A művészetek megismerése egyébként a saját életeteket, a hétköznapokat mennyire viheti előre? Milyen pluszt adhat ez?
– Nagyon sokban segíthet olyan szempontból, hogy formálja az embereket. Mi is vágyunk a szépre, a jóra. Főleg azok, akik valamikor valamennyit is láttak, de szerintem azok is, akik sose láttak, ők is vágyják a szépet, csak ők másképpen élik meg a formákat. Aki valamikor látott, azt érdekli például a hölgyek közül, hogy milyen szín milyen színnel illik össze, vagy hogy megy-e a ruhájához a táska és a cipő. Ha elmegy egy múzeumba, kiállításra, jó, ha elmondják azokat a dolgokat, amelyeket ő nem látott, hogy még jobban tudja értékelni azt a művészeti ágat. Például a táncot is jobban be tudja így fogadni.
– Visszatérve a Jókai színházra, a nagycirkuszban Fekete Péter is ebből építkezett. Mondtad, hogy Krisztáék kikérték a véleményeteket, tehát megkérdezték azt, hogy tényleg érthető-e, ami a színpadon történik. Mekkora segítség voltatok egymásnak?
– Remélem, hogy sokat tudtunk segíteni Anettnak és Krisztának is a narrációban. Az elején azt mondtam Anettnak, hogy ez kicsit túl sok, tehát vegyünk vissza, túl sokat beszélt. De utána szépen összehangoltuk. Persze mindenkinek más és más az igénye, én például szeretem, ha hallom a színpad zörejeit a színházban, ugyanígy a cirkuszban is. Ezért van úgy, hogy a cirkuszban is például csak az egyik fülünkön volt rajta a füles, a másikkal hallgattuk a cirkusznak a hangjait, a zenekart, és a porondon levő dolgokat. Mi a színházban ugyanezt szoktuk megcsinálni, vagy csak kicsit vesszük fel a fülhallgatót a fejünkre, hogy halljuk a lépéseket, hogy merre megy a színész, és hogy Anettnak ne kelljen elmondania, hogy elment jobbra, elment balra, hiszen azt hallja az ember. Hanem csak azt mondtuk, hogy azokat a dolgokat narrálja le, ami fontos az előadás menetében, és látni kell, például, hogy fölvett egy cigarettát, vagy fölvett egy kártyát, vagy bement az egyik szobába, és ott mondjuk nem volt ajtó. Tehát ezeket a dolgokat tudassa velünk.
– Az is érdekes egyébként, hogy például mennyire tud segíteni egy zene egy darab megértésében, vagy abban, hogy tényleg átjöjjön a lényeg? Gondolom, hogy még jobban hagyatkoztok például a hangokra, a zenére.
– A zene a filmekben is nagyon sokat tud segíteni. Gondoljunk a Volt egyszer egy Vadnyugatra, amikor megy alatt a zene. Itt a cirkuszban is olyan hangulatú, olyan stílusú zenéket játszottak be, amelyek az előadáshoz, a produkcióhoz passzoltak, és erősítették a produkció hatását.
– Akik nem gyengén látók, hanem vakok, esetleg soha nem is láttak, ők mit mondanak minderről? Ők mennyire tudták átélni ezt?
– Akik sosem láttak, sajnos visszahúzódóbbak, nem próbálják ki, talán mert például nincsenek emlékeik arról, milyen az, ha valaki sárga vagy piros ruhában jön be. Az nekik semmit nem mond, ezért nekik nehezebb. Azért jó ez a manézs-, vagy porondbejárás, mert akkor, ha meg tudja fogni ezeket az eszközöket, jobban el tudja képzelni, hogy nézhet ki, és persze ha előtte elmagyarázzák neki, hogy mi az a szaltó például. Mert mi, akik láttunk, tudjuk, hogy mit jelent, de aki nem látott soha, annak el kell magyarázni például azt is, hogyan csinál egy spárgát az artista. Nekik sokkal-sokkal nehezebb, és szerintem óriási kihívás a narrátornak is, ha olyan vakoknak narrál, akik sose láttak, hiszen akkor tényleg nagyon sok információt kell elmondani.
– Hogy érzed egyébként, mivel lehet ezt még kiegészíteni? Te már sokat láttál, sokat tapasztaltál és sok helyen jártál. Mi az, ami még esetleg kellene? Van ilyen szerinted?
– Nem jut eszembe olyan, ami hiányozna, szerintem így nagyon jó minden, hisz még kulisszajárás is van. Maximum talán még annyi, hogy a színészekkel többet tudjunk találkozni például. Hogy tudjunk beszélgetni a darab előtt, persze tudjuk, hogy azt nem lehet, hiszen sminkelnek, öltöznek, készülnek a darabra.
– Mi lesz a következő előadás, mit terveztek, mit szerveztek majd?
– Ha elindul a Jókai színház új évada, akkor oda fogunk majd ellátogatni megint a főpróbákra, meg a narrált előadásokra. A cirkuszban a Ludas Matyi lesz októberben, azon már voltunk. Nem tudom mi lesz majd utána, ez a jövő kérdése.
