Tapssal fogadják a jelenlévők Zsibrita Máriát, amikor belép a terembe. A program elején az elmúlt húsz év – azóta működik a Természetjáró kör – válogatott képeit vetítik le; Marika néni sokoldalú: túrát vezet, előadást tart, színjátszik stb. Majd Takács Péter szlovákul/csabai tótul vezeti fel a beszélgetést (jobban megy neki, mint másnak az angol).
– Egy szűk hétig voltunk a szülészeten – meséli Marika néni –, és azon a hajnalon akkora hó esett, hogy lovasszánnal vittek haza, Fürjesre. Vastag dunnába bugyoláltak, hogy az a négykilós csöppség meg ne fagyjon (mindenki kacag). A születési súlyomat következetesen, kitartóan 77 éves koromig gyarapítottam, amikor is egy köszvényes roham észhez nem terített – azóta tudatosan étkezek. Majd' kétéves voltam, amikor Orosháza és Nagyszénás közötti Pusztaszenttornyára költöztünk. Az iskolában nagyon jó pedagógusaim voltak; már elsős koromban sokat túráztunk Kecse Mária tanító nénivel. Eljutottunk Orosházára, Gyopárosra, Szarvasra.
Takács Péter köszönt; a konyhában már fő Európa legfinomabb teája – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Milyen volt a paraszti lét? – teszi fel a kérdést Takács Péter. – Leleményes – érkezik a szűk, meggyőző válasz, hozzátéve, azokban a tényleg szigorú időkben is megőrizte a humorát a parasztember. Édesapja csépléskor egy 15 fős csapat vezetője volt, aki többek között a cséplőmunkások étkeztetéséért is felelt. Közben nem szabad elfeledni, hogy akkoriban, az ötvenes években javában zajlott a beszolgáltatás, mert Pest éhezik. A gazdák megtervezték, ki mit főz, ki mit tud vágni.
– Sok helyütt voltak vágni való birkák, de azt titokban, rejtekhelyen csinálták – fűzi hozzá. – Orosházára kellett bevinni az állatokat, amire az emberek megkapták a vágási engedélyt. Volt egy nagyon öreg, félszemű, fogait elhullajtott birkánk, amit a szomszéd Kálmán bácsi háromszor is elvitt az állatorvoshoz. A doktor mindig nagyon tüzetesen átvizsgálta. A harmadik alkalommal Kálmán bácsi megkérdezte: „Doktor úr, levághatjuk?” „Le, le! De Kálmán bácsi, ne fárassza se magát, se a lovát. Engedjék el ezt a szegényt, idetalál az már egyedül is.” (Azzal a szegény párával fedezték az egészséges dugi-birkákat.)
Majd Marika néniék – a tanító nénije ajánlására – 11 éves korában visszaköltöztek Békéscsabára, hogy városi iskolába járhasson. Amikor bekerült az 1. számú általánosba, az egyik tanár azon sopánkodott, hogy „Ez a kislány tanyáról jött, de mi már három hónapja tanuljuk az oroszt, míg ő semmit sem tud”. A nagymamája otthon szinte mindig tótul beszélt, így nagyon könnyen ráállt a másik szláv nyelvre, és az év végére már ötössel végzett.
Vidámság volt – Fotó: Such Tamás / behir.hu
1956 októbertől 1957 februárig nem jártak iskolába, általában ő ment kenyérért a Rábai pékségbe (Rábai Miklós táncpedagógus édesapja volt a pék). Majd betiltották az oroszt, egy évig németet tanultak, azt követően nyolcadikra ismét visszajött az orosz; az úttörőélet is visszaállt. A nyolcadik után a Rózsa Ferenc Gimnáziumba jelentkezett, ahol orosz tagozatos lett.
– Az érettségit követően nem vettek fel a szegedi egyetemre – mondja –, és a konzervgyárban dolgoztam egy évet. A gyárban Hrabovszki Mária megalapította a konzervgyári természetjáró kört, ahova örömmel csatlakoztam. Eljutottunk Dobogókőre, Tokajhegyaljára, a Balatonhoz.
A következő évben a gádorosi általános iskolában képesítés nélküli tanárként helyezkedett el, ahol öt évet tanított. 1160 forint volt a fizetése, ami elmondása szerint kevéske volt, de ezzel nem foglalkozott. Közben az egri tanárképző főiskolára jelentkezett, de csak vizsgázni járt Heves fővárosába. Az iskolával mindenféle tanulmányi vetélkedőre beneveztek, és az egyik nagyszénási megmérettetésen találkozott először Bencsik Ilonával, aki a megyei KISZ-től érkezett, akkoriban a zsűri elnöke volt. „Ki ez a lány?” – kérdezte Ica néni az egyik társától, amikor meglátta az agilis fiatal tanárnőt. „Egy csabai lány, aki Gádoroson tanít” – kapta a választ. „Tényleg?”
Galéria
– Hamarosan, 1969-ben Békéscsabán felépült az Ifjúsági és Úttörőház (Ifiház) – folytatja. – Bencsik Ica lett az igazgató, a helyettese azonban idővel megbetegedett, és két év múlva engem kért fel, hogy vállaljam el a beosztást. 1979-ig ott dolgoztam az Ifiházban: négy évig helyettesként, majd négy évig az úttörő csapatokkal tartottam a kapcsolatot.
Nemsokára a környék kisebb települései és városainak úttörői is közigazgatásilag hozzájuk kerültek. Többször napi 10-12 órát dolgozott: diákolimpiát, sportvetélkedőket, tanulmányi versenyeket, kórusbemutatókat szervezett. Majd városi úttörő elnök lett, ami még több munkával járt. Még ma is többen megkérdik Marika nénitől, „Hogyhogy nem mentél férjhez?” Mire ő mindig azt válaszolja, „Hát nem volt időm!” (mindenki kacag; csapkodkja a térdét) Közben attól tartott, hogy elfelejt oroszul. Ekkor 1979 őszén megnyílt a Lencsési lakótelepen a József Attila Általános Iskola.
A Józsefben öt esztendőt, majd a dobozi általános iskolában a nyugdíjazásáig tanított.
– Doboz az egyik legérdekesebb település: bármelyik irányba indulunk, erdőbe jutunk – fűzi hozzá. A természet közelsége miatt, a természetjárás itt is közvetlen része volt a tanári munkájának és a magánéletének is.
Marika néni – Fotó: Such Tamás / behir.hu
A nyugdíjazásást követően 2004 nyarán Bencsik Ilona a Lencsési Közösségi Ház Nyugdíjas klubjába invitálta, ahová azon az őszön már csatlakozott is. Több ismerőse járt a klubba, akikkel azelőtt egyik-másik közösségben túrázott, kirándult, így hamar felvetődött az igény, hogy szervezzenek természetjáró programokat. A kezdeményezéshez csatlakozott az akkor József Attila iskola 3. a osztálya, Petrovszkiné Eszter tanító nénivel együtt. A gyerekek közül többen éveken át tagjai voltak a klubnak.
– Ez a húsz év nekem ajándék, mert el se tudtam képzeni, hogy miképp fogom élni nyugdíjas éveimet, de ez a kör hasznos és fontos elfoglaltságot, nagyon jó közösségi szellemet és nem utolsó sorban nagyon jó hangulatot, sok értékes pillanatot hozott számomra és ezt mindenkinek hálásan köszönöm, aki részese volt – fogalmaz Zsibrita Mária.
