„Az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.” Tanácsolja Pál az első korinthusi levél 11. fejezetének 26. versében. Korinthus két tengerre nyíló gazdag kereskedő város volt, a Tirrénei és Égei-tenger partján épült. A település birodalomszerte ismert volt bűneiről, a „korinthusi módon élni” kifejezés pedig szállóigévé vált. Mint fejlett és forgalmas városba a kor minden vallása és filozófiája eljutott. Érthető tehát, hogy amikor arra került a sor, Pál vonakodott bemenni, tartott a lakosoktól, mint egykor Jónás a niniveiektől.
És, hogy miért fontos mindez?
Mert a mai ember ugyanezzel a helyzettel szembesül. A korithusi viszonyokról tudhatjuk, hogy Jézus követői között töredezettség volt tapasztalható: a gyülekezet négy részre szakadt. Ma is különféle irányzatok, különböző pártok, különféle frakciók viaskodnak. Különféle eszmék és filozófiai irányzatok bombázzák az embert, aki mindent sokkal inkább elhisz, mint ami a Bibliában le van írva. – Mekkora szélhámos már ez Jézus, nem?! Mióta várják, ő meg nem jön – állapította meg a minap az egyik jól értesült kolléga egy beszélgetés alkalmával.
Nos, az a Jézus, akit ő említett nem biztos, hogy eljön. Az a Jézus viszont, akire bizton számíthatunk, s letöri a láncokat, új élettel ajándékozza meg a hívőt, a mi személyes életünkben bármikor eljöhet és elhozhatja a szabadulást. Ennek pontos idejét azonban nem tudhatjuk, csak az Atya. De ebben nem is ez a meghatározó, hanem maga a várakozás. A hívő keresztény ember ezidőtájt, úgy is, mint az év bármely szakában a királyok királyának, Jézus Krisztusnak az eljövetelét várja - innen az adventus Domini latin kifejezés.
A várakozás közben pedig, jó, ha bizonyságot teszünk, ha életünkkel, tetteinkkel és szavainkkal azt erősítjük, hogy igenis van remény. Van remény arra, hogy az igaz úton járjunk, ami az életre vezet. Az Úr halála márpedig valódi áldozat, ami révén életünk, igazi életünk és üdvösségünk, vagyis örökéletünk, Istennel való kapcsolatunk lehet. Megdönthetetlen bizonyíték ez arról, hogy Isten már akkor lehajolt hozzánk, amikor mi még tudomást sem vettünk róla, amikor még nem is sejtettük a létezését, amikor még rá sem hederítettünk.
Agnus Dei. Isten báránya volt az áldozat, aki a vérét adta azért, hogy a bűneink bocsánatot nyerjenek. Az ő helyettes áldozata tette lehetővé azt, hogy bárki az Atya elé mehessen, hogy ne kelljen közvetítő, hogy a saját szavainkkal szólhassunk hozzá, hogy kérdezhessük őt a nap bármely szakában, bármely kérdésben. Az Újszövetség. Felszabadító és egyben elszomorító, hogy az egyetlen tökéletes és bűntelen lény halt meg azért, hogy nekünk esélyünk legyen bővelkedő, lelkiekben gazdag életre, hogy újra dönthessünk Isten mellett.
